35." Azt akarod, hogy elmenjek? "

Sziasztok! :)
Nos, ismét itt vagyok az újabb résszel, aminek asszem a vége eléggé érzelmes lett. :3
Sokat gondolkodtam az elmúlt pár napban, és arra a döntésre jutottam, hogy nem lesz második évad.
Szóval, reményeim szerint olyan 5 rész lesz még hátra és Epilógus.
Addig is élvezzétek az új részeket és várom a véleményeket. :3
Csőközön: Sofiaa




Hannah Ashwin 

Ujjaimat teljesen átmelegítette a bögrémen keresztül áradó hő, merengve forgattam kezeim között a tárgyat, miközben gondolataim sokasága pörgött agyamban. Két hónapja cipelt magával Ashton ismét Ausztráliába, és pontosan ennyi ideje érzem magam teljesen elveszettnek. Napjaim ugyanolyan monotonitással telnek, mindegyik egyforma, amibe lassan beleőrülök. Bármilyen napszak is legyen, egyetlen cél vezérel napom túlélésében: Kerülni Ashton Irwint! Akárhányszor érzem közelemben, torkomban és szívemben egyaránt hatalmas torlasz keletkezik, amit minden erőmmel próbálok legyűrni. Ez a feladat viszont rohadt nehéz, pláne úgy, hogy egy házban kell tartózkodnom vele. Ezért is zárkózom be mindennapjaimban a szobámba és bámulok a semmibe. Egy ideig próbáltam kiadni az érzelmeim szövegírás által, de csúf kudarcot vallottam. Az életem minél jobban szétesett, az éneklésről szőtt álmaim is zuhantak vele együtt. Mára csupán egy álom maradt a színpompás rivaldafény a Raven számára. Azzal, hogy végletekig hajszoltam magam a pusztulás felé, tönkretettem a csapatomat is. Miután kikerültem a kórházból, várt rám egy kellemetlen megbeszélés Carl irodájában, miszerint kirúgott mindenkit. Nincs szüksége egy megbízhatatlan együttesre, akik nem tudják a maximumot nyújtani. Legfájóbb az egészben az volt, hogy eszébe se jutott nagyapámnak még egy perce sem hogylétem felől érdeklődnie. Egyszerűen keresztülnézett rajtam, mintha csak egy alkalmazottja lennék, kit soha többé nem kell látnia ezek után. Bár ez tényleg így van, nekem ő nem tartozik a családom tagjaihoz. Viszont a fiúk igen, és mérhetetlen bűntudatot érzek amiatt, hogy ismét miattam lett vége fényes karrierjüknek. Persze mind próbált meggyőzni az ellenkezőjéről, de sajnos makacs önsanyargató természetem nem fogadott el más választást.
- Hello, Baba - Nathan mosolygós arca jelent meg szemeim előtt, mire ijedtemben megugrottam, ezzel majdnem magamra öntve forró teámat. - Ennyire rémisztő azért nem vagyok - röhögött ijedt arcomon. Elvettem a hátam mögött található díszpárnát és egy jól irányzott ütéssel telibe találtam arcát.
- Ne merj még egyszer megijeszteni - morogtam egy álszent mosollyal az arcomon. - A baba is megijedt - simítottam tenyerem pocakomra és velem együtt Nathan is így tett.
- Uhh, hogy bírod? - meresztette szemeit hullámzó pocakomra.  - Van ebben a legényben erő. Hé, öcskös, azért ne rúgd szét a házat! Egy kicsit kíméld anyát is - felnevettem gagyogó hangneme miatt, amit hasamnak intézett. Míg hangja gyerekes volt, addig arcával próbált komolyságot intézni gyermekem felé.
- Egyáltalán nem biztos, hogy fiú lesz, Nath - kuncogtam halkan. Voltunk már pár vizsgálaton, de sajnos mindig úgy fordult a baba, hogy ne lehessen látni, mi van vagy mi nincs a lábai között.
- Én érzem, hogy fiú - húzta ki magát büszkén. - Nekem mindig igazam van.
- Ohh, igen, te vagy a jövendőmondás új szerzetese!
- Mi van? - karolt át nevetve. - Semmi ilyen nem leszek. Messze áll tőlem a fűvel meg ilyen szarságokkal való meditáció. Én vérbeli énekes vagyok.
- Igen az - hajtottam le fejem szomorúan. Közülünk talán Nath volt az, ki mindig is pozitívan látta a dolgokat. Amióta csak tudott járni és beszélni, a zenének élt. Sokkal több tudása volt ezen a téren, mint nekem vagy a többieknek.
- Hannah, figyelj - vakarta meg tarkóját zavartan, érdeklődve pislogtam barátomra, de láthatóan arcomtól még inkább nem találta a szavakat. - Két dolog miatt is jöttem, az egyik, hogy lenne egy ajánlatom számodra.
- Ajánlat?
- Igen, szóval, sokat gondolkodtam. Jace ismét eltűnt a föld színéről, amit meg is értek. Szörnyű bűntudata van a miatt, amit veled tett. Idő kell neki, amíg teljesen helyrejön és képes lesz újra eléd állni a bocsánatával. Chris-ről sem tudok semmi újat. Ő belefáradt ebbe az egészbe. Nem akar már a banda tagja lenni, amit egy kicsit meg is értek. Egy őrült világban élünk, és nekünk sohasem kedvezett egyetlen helyzet sem - hadarta, mintha csak sietne, de ezt még gyorsan el kell mondani. Levegőt is alig vett mondandója közepette, arca szinte már piroslott.
- Nath, vegyél azért levegőt. Én nem megyek sehova, meghallgatlak - dőltem vállának, kezeit pedig erősebben fonta körém.
- Ann - sóhajtott szaggatottan. - Én nem akarom abbahagyni a zenélést. Mindig is a színpadra vágytam, ahogyan te is. Jó párosítás voltunk mi négyen, de hiszem, hogy ketten is lehetnénk ugyanolyan jók. Ezzel arra akarok kitérni, hogy tarts velem Hannah, legyél a társam, kérlek - ledöbbentem kérésén. Sosem gondolkodtam ilyen dolgokon. Úgy voltam vele, hogy mivel a banda feloszlott, vége lett  a karrieremnek is. A duett még csak fel sem merült bennem.
- Fogalmam sincs, mit kellene mondanom. Nathan, egy rohadt nehéz időszak előtt állok, nem bírnám terhesen újra átélni azokat a fárasztó próbákat és küzdelmeket, amiket régebben is.
- Minden megoldható. Carllal soha többet nem szerződünk - reménykedve nézett szemeimbe, mire bólintottam, hogy folytassa. - A Modest-el beszéltem nemrégiben. Figyelmesen végighallgattak. Elmondtam nekik, hogy mi még mindig készen állnánk a szerződés folytatására kisebb kritériumokkal. Nem akarok én sem visszamenni Londonba, Ausztrál gyerek vagyok, nem való nekem a borús, esős időjárás - túrt nevetve tincsei közé. - Valamint rólad is beszéltünk. Tudják, hogy babád lesz pár hónapon belül. Ezzel kapcsolatban különösen megértőek voltak. Felajánlották, hogy nem kell mindent egyből akarnunk, haladhatunk szép lassan. Amíg a baba nem születik meg, csak dalokat szereznénk, felvennénk, esetleg egy kisebb albumot összehozhatnánk. Amikor a baba megszületik, leállunk egy időre és mikor úgy érzed, hogy tudod folytatni, akkor belevághatnánk egy kisebb turnéba, ha lesz kereslet ránk - még mindig szemeimbe nézett reménytelien. Őszintén, szóhoz sem jutottam. Nathan szinte minden eltervezett és elrendezett úgy, hogy nekem minden a legjobb legyen. Magával nem is foglalkozott, csakis velem. Meglepett és egyben boldog voltam, amiért ennyire próbálkozik. Mégis voltak aggályaim az egész újrakezdéssel kapcsoltban. Elhiszem, hogy tudnánk olyan időbeosztást létrehozni, amivel egyszerre lehetnék a próbateremben és a baba mellett is, de félelmeim is vannak ezzel kapcsolatban. Nem akarom alig pár hónapos babámat egyedül hagyni vagy cipelni magammal a fellépésekre.
- Látom, nagyon töröd az agyad valamin és sejtem is, hogy min - lökte meg játékosan a vállam Nath, ezzel újra visszazuhantam a valóságba. - Ashton mindenben melletted áll. Felvállalta, hogy segít neked és átveszi olykor a felelősséget tőled. Az ő babája is, és tudod jól, hogy remek apa lesz, nem leszel egyedül.
- Szóval Ashton is tud erről - állapítottam meg keserűen a tényt.
- Először vele beszéltem és kikértem a véleményét. Ne haragudj, amiért megkerültelek - hajtotta le a fejét szomorúan. Nehéz sóhajt vettem, majd fejem ismét vállára hajtottam. Nem haragudtam rá.
- Nincs semmi baj. Nem fogok drámázni. Túl sokat aggódtam az elmúlt hónapokban, belefáradtam. És igazából nincs okom haragudni rád, mert ha te nem teszed meg ezt a lépést, nekem sosem jutott volna eszembe. Viszont van itt még valami - felemeltem fejem és barátom szemeibe néztem. - Nem értem, Ash hogy akarja megoldani, hiszen neki is ugyanúgy be lesz táblázva az ideje a baba születése után.
- Ezt meghagyom Ashtonnak, hogy elmondja - mosolygott sejtelmesen.
- Esélye sincs rá - dőltem hátra a székben. - Nem vagyok képes még egy értelmes mondatot sem kinyögni neki.
- Ez lett volna  második, amiért jöttem - hirtelen felugrott a székről, amitől majdnem felborultam. Időben kapaszkodtam meg a karfában, majd összevont szemöldökkel néztem az előttem álló fiúra. - Öltözz!
- Minek?
- Elviszlek valahova - nyújtotta kezét, amit elfogadtam és segített felállni.
- Hova is megyünk? - érdeklődtem utána loholva. Vigyorogva megrázta a fejét, majd kezembe nyomta a szandálom. Morgolódva vettem el tőle, majd belecsúsztattam lábaimat, táskámat kezembe vettem és követtem a siető fiút a kocsijához.
Sejtelmem sem volt, hová akar vinni, de biztos voltam abban, hogy úti célunk végén Ashtonnal fogok találkozni. Hogy féltem-e? Nagyon... Eddig minden erőmmel próbáltam elkerülni a fiút, most pedig Nathan egyetlen szavára ugrottam. Talán a hormonjaim játszanak velem, vagy tényleg ennyire a bűvköre alá kerültem és szívem lassan megnyugvásra, békére lel.

***

Nem értettem, mit keresünk a tengerparton, de meg sem próbáltam tiltakozni barátom ellen. Eltökélten vezetett előre a langyos homokos partszakaszon. A nap már lassan lemenőben volt, egyre kevesebb ember mászkált a tenger közelébe. A vízen néhol megcsillant a nap utolsó gyenge sugara, amit ámulattal néztem. Imádtam a naplementét nézni esténként, de amióta az életünk fenekestül felfordult, esélyem sem volt kijönni erre a szakaszra. Egy kósza könnycsepp gördült le arcomon, ahogy felvillantak előttem az emlékek. Az első itt töltött estém örökre emlékeimbe vésődött, ahogyan aznap este önfeledten sétáltam és mikor először megpillantottam Ashtont gitárral a kezében, s csodás hangját meghallhattam. Akkor még mit sem tudtam kilétéről, csak egy iszonyathelyes srácnak gondoltam, aki boldog perceket szerzett nekem hangjával. A sors pedig addig játszott velünk, míg végül ő lett az, aki miatt újra tudtam szeretni, aki megmutatta nekem, milyen ha valakit tényleg teljes szívből szeretünk, akiért bármit megtennénk.
Könnycseppjeim megállíthatatlanok voltak, még azt sem vettem észre, hogy időközben Nathan eltűnt mellőlem. Szemeimmel kétségbeesetten kerestem, de sehol sem volt már, helyette előttem egy ismerős alak tűnt fel. Szívem hevesebben kezdett el verni, mikor feltérképeztem teste minden vonalát. Szokásos fekete csőnadrágját viselte, mellette pedig ott hevert a homokban bakancsa. Fehér atléta takarta előlem felsőtestét, de még így is kitűnően látni lehetett izmait hátán. Kezében egy gitár pihent, szemeivel pedig meredten bámulta a lassan eltűnő napot. A helyzet teljes mértékben hasonlított az akkor estéhez, annyi különbséggel, hogy már ismertük a másik minden rezdülését.

Végül nem tudom mi vett rá, de lábaim szinte maguktól indultak el a fiú felé. Szandálomat a kezembe fogtam, így hangtalanul tudtam mögé lépdelni. Kellemes fuvallat szántott végig rajtam, lenge fehér ruhámat a szél lágyan lebegtette. Mintha egy filmbe csöppentem volna, a főhősnő itt áll szerelme miatt, a szél gyengén hajába kap, mire párja mosolyogva visszarendezni eltévedt tincseit. De mi nem voltunk boldog pár, nem mosolyogtunk egymásra hónapok óta, itt sajnos nem lehet tudni a biztos boldog befejezést.
Testem megrándult a hideg ujjakra, amik körül ölelték csuklóm. Letekintettem testrészemre, amit Ash kezei közé vett. Arcára pillantottam, szemeivel maradásra akart bírni, pedig már eszembe sem jutott elszaladni tőle. Mély levegőt vettem és óvatosan leültem mellé. Törökülésbe helyeztem magam, míg ujjaimmal idegesen játszadoztam ölemben.
- Örülök, hogy nem futottál el - tette meg az első lépést a kommunikáció felé. - Szeretnék beszélni veled.
- Tudom, hogy beszélnünk kellene, de nem tudom, készen állok-e rá - tekintetem végig vezettem az előttem elterülő tengeren. Furcsa volt a nyugodtságom, reggel még minden eszközt bevetettem volna annak érdekében, hogy elkerüljem a fiút, most pedig itt ülök mellette azon a partszakaszon, ahol megismertem. Tudom, hogyha engednék neki, végre minden rendben lenne, küzdene azért, hogy boldog legyek én is, valamint a baba is. De félek, és ez szerintem teljesen normális, amíg élek, nem fogom elfelejteni a múltat, egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni tőle. Viszont szeretnék végre nyugalomban élni, ehhez pedig engednem kellene neki egy kicsit, talán hibát vétek, ha meghallgatom, de lehet, ha nem tenném meg, örökre égetne a bűntudat, hogy hagytam az utolsó esélyem elúszni.
- Már másfél hete gondolkodtam ezen az estén. Megígértem neked, hogy bármi áron, de visszaszerezlek. Viszont abba nem gondoltam bele, hogy eközben mennyit fogok én is sérülni. Fáj, Ann - arcára néztem, szemeit erőszakosan szorította össze, de így is kibuggyant egy könnycsepp szeme sarkából. Akaraterőm valószínűleg abban a másodpercben omlott össze, könnyezve érintettem kezem a gitáron pihenő ujjaira, mire hirtelen felém kapta tekintetét. Értetlenül figyelt, én pedig nem mertem felnézni rá, szüntelenül tökéletesen összeillő kezeinket vizslattam.
- Hallgatlak, Ash - torkom szinte kapart, kiszáradt, mintha napok óta nem kaptam volna egy cseppnyi folyadékot sem. Félve néztem rá, de addigra már ő is kezeinket fürkészte.
- Szeretlek, ezt te is tudod - kezdett bele félénken, de továbbra is ujjaimnak szentelte figyelmét. - Fáj, amiért nem tudlak visszakapni, pedig hidd el, mindent megtennék érted. Tudom, hogy saját magam okolhatom csak a kialakult helyzetért, de ezidáig reménykedtem a jobb fordulatban. Viszont sajnos úgy érzem, elkéstem, és a hibáim már nem megbocsáthatóak. Azt érzem, hogy felesleges érted küzdenem, mert te már nem érzel semmit sem irántam. Félek, számodra már nem vagyok semmi más, csak a gyereked apja és ez nekem rohadtul fáj - térdeit felhúzta, és fejét ráhajtotta. Döbbentem próbáltam feldolgozni szavait, minden amit elmondott, hazugság, sosem tudnák belőle kiszeretni. Egyvalamit megtanultam ebből az egészből, az az volt, hogy milyen könnyen is bántani tudjuk a másikat. Ashton a bizalmatlanságával és megcsalásával bántott, én pedig semmisnek tekintetem minden érzelmét, ami talán jobban fájt neki, mint nekem. Megérdemelte, tudom, ezért csináltam, de mostanra már azt hiszem, mindketten eleget szenvedtünk.
- Sosem tudnék kiszeretni belőled - szólaltam meg alig hallhatóan, míg fejemet lehajtottam. Hideg ujjai állam alá csúsztak és lassan kényszerített arra, hogy gyönyörű íriszeibe tekintsek. - Próbáltalak kizárni az életemből, de míg azt hittem, sikerült, szívem mélyén a másik felem sosem feledett el.
- Annyira sajnálom, Ann - suttogta megtörten és bekövetkezett az, amit soha többé nem akartam látni. Egyszer már láttam összetörni a fiút, és most ismét átélhettem. Itt volt a mellettem, szorosan húzott az ölébe, ügyelve pocakomra, de mégis úgy tartott, mintha birtokolnia és kényszerítenie kellene a maradásra. - Amíg élek, vezekelni fogok a külön töltött időkért. Annyit hibáztam abban a két hónapban - arcát mellkasomba fúrta én pedig ujjaimat göndör fürtjei közé vezettem. Egyszerűen képtelen voltam józanul gondolkodni, nem akartam őt soha többé kiengedni karjaim közül, mert újra erősnek éreztem magam mellette. Sosem akarom elfelejteni ezt az érzést, talán képes sem lennék rá, mert az ember nem feledheti el azt ki felejthetetlen emlékeket okozott neki.
- Bárcsak minden olyan lenne, mint régen volt, annyiszor kívántam már, hogy bárcsak ne változott volna meg minden - tenyerét arcomra simította, amibe én készségesen hajtottam fejem. - De tudom, ezek csak az én álmaim, mert sosem leszel képes nekem megbocsájtani.
- Nem tudhatod!
- Ismerlek, Hannah - óvatosan engedett szorításán, míg teljesen le nem hullottak kezei testemről. - Ahogyan Lukekal nem kezdted újra, úgy velem sem fogod. Érzem, hogy amint megszületik a baba, te mindent meg fogsz tenni annak érdekében, hogy mérföldekre legyél tőlem.
- Van egy dolog, ami arra késztet, hogy soha ne akarjak elmenni - magabiztos tekintetem az övéibe fúrtam. Semmi kétségem nem volt már afelől, hogy elveszítettem a saját magammal vívott háborút. Harcoltam a szívem ellen és nem hallgattam rá, de most ebben a pillanatban megbántam. Sokat sírtam miatta és a veszekedéseink miatt, de közben elfelejtettem, hogy minden rossztól eltekintve örökre ő lesz életem szerelme. Többé nem fogok küzdeni ezen csodálatos érzések ellen. Ez az, ami hiányzott, ezek nélkül nem vagyok teljes ember, sosem lennék képes egy Ashton Irwin nélküli életet élni. - Az a vágyam, hogy mellettem legyél, mikor megszületik a hercegnőnk. Azt akarom, hogy láthassalak minden nap, amíg élek ezen a földön. Veled képzelem el a jövőm, nem mással - nyeltem egy hatalmasat, amikor mosolyra húzta ajkait. Váratlanul font karjait ismét szorosan körém, majd ajkait villámgyorsasággal nyomta enyéimre. Jóleső nyögés szakadt fel torkomból, mikor régen látott telt száját végre újra érezhettem. Gyengéden érintette össze ajkainkat, próbálgatva tűréshatárom, viszont nekem már a beszélgetésünk elején elporladt minden akaratom. Tarkójára csúsztattam tenyerem és ajkait most én kebeleztem be szenvedélyesen. Ereimben a vér szinte lüktetett, gyomromban az összes alvó pillangó életre kelt. Oly régóta vártam ezt a pillanatot, titokban mindig is vágytam csábító ajkaira. Nem mélyítette el semelyikünk a csókot, ahhoz még túlságosan is friss sebek voltak szíveinken. Ujjai lágyan cirógatták arcom, míg ajkait gyengéd puszik kíséretében választotta el enyéimtől. Homlokunkat összeérintette, ujjai egy perce sem hagyták abba arcom kényeztetését, mintha egy földi mennyországba csöppentem volna olyannyira tökéletes volt minden.
- Ígérem, hogy mindent helyrehozok - suttogta halkan és újabb puszival kísérte szavait ajkaimra.
- Ne ígérj többet semmit, kérlek - ellenkeztem lehunyt szemekkel. - Nem akarok több ígéretet, csak sodródjunk az árral és meglátjuk mi fog kisülni az egészből. De egyvalamit jegyezz meg, Irwin - szemeit rám vezette ijedten, de amint meglátta szám sarkában megbúvó mosolyom arca kicsit megenyhült. - Ez az utolsó esélyünk, jól vigyázz, mit teszel, mert nem tudnék elviselni több fájdalmat.
- Mint egy kincsre, úgy fogok vigyázni erre az esélyre.
- Ez olyan nyálas volt - nevettem el magam ölében. Csodálattal telve pásztázta arcom, de rajta is hatalmas mosoly terült szét. - Mi az?
- Imádom, mikor nevetsz - fúrta arcát nyakamba és lágy csókot lehelt oda, mire testemen jóleső borzongás száguldott végig. - Hiányzott minden, ami hozzád köthető. Legszívesebben az idők végezetéig karjaimban tartanálak.
- Az nem lenne kicsit sok?
- Belőled sohasem lesz elég - válaszolta makacsul. Utolsó puszit csent tőlem, majd óvatosan leemelt az öléből. Lábai közé ültetett, hátam mellkasához húzta, ujjait pedig összefonta pocakomon. Mindketten felfigyeltünk a naplementére, ami már lassan eltűnt a horizonton. Boldog voltam jelenpillanatban és nem is akartam elengedni ezt az érzést.
- Gyönyörű - dőltem mosolyogva mellkasának teljes súlyommal. - Másfél évvel ezelőtt azon az estén nem gondoltam volna, hogy látlak még az életben, de most kezdek hinni a sorsban, hiszen itt vagyunk újra, sőt nem is ketten, hanem hamarosan hárman leszünk.
- Én már akkor tudtam, hogy különleges lány lehetsz - nem néztem fel rá, de éreztem hangján, hogy bárgyú vigyora játszik ajkain -, ahogy ott álltál abban a fehér ruhában, ahogyan a szél játszott a hajaddal, csodálatos látványt nyújtott. De talán akkor csábítottál el teljesen, mikor elhaladtam melletted és gyönyörű kék szemeidbe nézhettem, amiben megcsillantak a nap utolsó fényei, na abban a pillanatban döntöttem el, hogy látni akarlak még egyszer. És igazad van ideje lenne hinnünk a sorsban.
- Feltudunk építeni mindent újra szerinted? - kérdeztem félve, nem akartam rákérdezni, de egyszerűen ez a kérdés már felemésztett.
- Ha nagyon akarjuk, igen. Én akarom miattad és a lányom miatt is.
- Neked is elmondom újra, még mindig nem tudjuk, milyen nemű lesz - kacagtam önfeledten. - Nath szerint fiú lesz.
- A második lehet fiú - csókolt nyakamba és éreztem ajkai mosolyát bőrömön.
- Na-na - fordultam felé összeráncolt homlokkal. - Olyan messzire azért ne szaladjunk, előbb legyen meg ez a baba és tegyük helyre a kapcsoltunk. Ráérünk még ezzel, ha minden jól alakul, ráadásul eléggé elfoglaltak lennénk két babához.
- Ezek szerint Nathan elmondta a kis tervét is - pihentette meg állát vállamon. - Mit válaszoltál neki?
- Őszintén? - pillantottam rá mire bólintott. - Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nem érzem magam olyan erősnek, hogy ismét színpadra álljak. Annyi minden történt és ezek a rossz dolgok teljesen elvették a kedvem. Félek, ha elfogadom, minden újra rosszra fog fordulni, viszont én ezt nem akarom.
- Én támogatlak, Ann - szorított magához. - Ez az álmod, ami miattam tört össze, megérdemled te is hogy azt csináld, ami boldoggá tesz. Mindent elejéről kell ismételten kezdenetek, de én melletted leszek.
- Nem tudom, Ash - ingattam a fejem. - Minden olyan jól hangzott, ahogyan felvázolta Nath, de nekem jelenleg nem lehet más elfoglaltságom a babán kívül.
-  Megoldjuk, én itt leszek és nem kell félned, hogy nem tudok elbánni egy pár hónapos csecsemővel.
- De neked is ott van a banda - emeltem fel kissé a hangom. - Kettőnk közül neked van több rajongód, akik igenis elvárják, hogy koncertezz és velük legyél.
- Ann, Ann - rázta meg fürtjeit nevetve. - Valamit nem volt még alkalmam elmondani. Ha ennek a turnénak vége egy időre pihenőre vonulunk.
- Hogy mi? - fordultam meg hirtelen karjaiba kikerekedett szemekkel.
- Pihenésre van szüksége mindegyikünknek, elfáradtunk - vont vállat.
- Ez olyan hihetetlen - bukott ki belőlem keserűen. - Ugye semmi köze sincs hozzám?
- Nincs, Kicsim, hidd el - mosolyodott el kedvesen. - Most viszont hanyagoljuk ezt a témát. Szeretném, ha arra koncentrálnák, amiért itt vagyunk.
- Azt sem tudom, miért vagyunk itt - húztam fel szemöldök érdeklődve.
- Hát azért, hogy átadjam az ajándékom - vette kezébe a gitárját és ölembe helyezte.
- Ajándék?
- Nem rémlik, hanyadika van Szépségem? - kuncogott fülembe miközben ujjaival a húrokon játszott. - Véletlenül nem ma vagy 22 éves?
- Te jó isten, Ashton - kaptam arcom elé kezeimet. Mérhetetlenül ostobának éreztem magamat, amiért elfelejtettem a saját születésnapom. Minden fele jártak gondolataim és egyáltalán nem foglalkoztatott ez a nap. - Olyan hülyének érzem magam.
- Nem vagy az - helyezkedett hátam mögött. - Csak szeleburdi.
- Azt akarod, hogy elmenjek? - húztam gúnyos mosolyra ajkaim, de sajnos ő ezt nem láthatta.
- Nem tudsz előlem menekülni - suttogta fülembe, majd lágy csókot hintet fülem mögé. - Viszont az első ajándékom egy dal lenne.
Mosolyogva dőltem mellkasának, míg behangolta a hangszert. Szívem összevissza vert, izgatottan vártam ajándékát. Mindig is imádtam. mikor nekem énekelt, egyszerűen hangjának sosem tudtam ellenállni. Rekedtes hangtónusa minden érzékszervem megtudta bolondítani, ami miatt többször is elgondolkoztam épp elméjűségemen, hiszen nem lehet csupán egyetlen hang miatt ilyen érzelmeket táplálni.

 A lelkem fájt vagy álmom volt túl merész,
Vagy vihar várt és árnyék gyűlt körém,
Te eljöttél, s a súlyból csak egy szárny lett,
Ez a győzelem, így nem csupán enyém.



Mit ér egy hang, mondd, hangszer nélkül árván,
Mit ér egy hang, mit nem kap szárnyra szél,
Szóljon hát most minden hangból hálám,
Hogy a semmiből így felrepítettél.

Mit ér egy hang, mely szétfoszlott az úton,
Mit ér egy hang, mit néma csend kísér,
Szóljon hát most minden hangból hálám,
Hisz a semmiből te felrepítettél.

Mit ér egy hang, mondd, hangszer nélkül árván,
Mit ér egy hang, mit néma csend kísér,
Szóljon hát most minden hangból hálám,
Hogy a semmiből így felrepítettél.

Mit ér egy hang, mondd, hangszer nélkül árván,
Mit ér egy hang, mit néma csend kísér,
Szóljon hát most minden hangból hálám,
Hogy a semmiből így felrepítettél.

Mit ér egy hang, mit nem kísér a szél.
Szóljon hát most minden hangból hálám,
Hogy a semmiből így felrepítettél.




Mit ér egy hang,mely szétfoszlott az úton,
Mit ér egy hang, mit néma csend kísér,
Szóljon hát most Háladal a csúcson,
Hisz a semmiből így felrepítettél.

34. Amit te gyűlöletnek nevezel, valójában szerelemnek hívják

Hannah Ashwin

Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy miként érzem magam, képtelen lettem volna válaszolni.

Szörnyű bűntudatom volt... El akartam dobni az életem, s ezzel a gyermekemét is. Sosem lettem volna képes bántani őt, de olyan mélyre süllyedtem, hogy egyetlen apró érzelmem sem volt már. Tudtam, hogy le kellene állnom a szerekkel már abban a pillanatban, amikor tudatosult bennem, hogy gyermeket várok. De addigra mélyen beleástam magam ismét a drogok világába. Próbáltam megálljt parancsolni magamnak, de minél jobban küzdöttem ellene, a tüneteim annál erősebbek lettek. Nem fordultam komolyabb szerekhez, de már önmagában a sok fájdalomcsillapító ártalmas lehetett a baba számára.
Egy szánalmas nőnek éreztem magam, aki egy szerelemi csalódás miatt képes lett volna lemondani az élet egyik legszebb öröméről. Ashton összetörte a szívemet és lelkemet, de muszáj lesz eltekintenem ezek felett, ha azt akarom, hogy a baba egészséges és boldog életet élhessen. Tudom, hogy Ash nem fogja feladni, harcolni fog értem, a családjáért, de feleslegesen. Abban a pillanatban, amint összeszűrte a levet egy másik nővel és még közszemlére is tette, számomra megszűnt létezni a fiú egész lénye. Összeroppantotta az addig is darabokban heverő szívemet, sőt, talán inkább az lenne a helyes megfogalmazás, hogy a megmaradt darabjait porrá zúzta. Én szerettem, hosszú napokon keresztül vártam arra, hogy megbocsásson nekem, de neki esze ágában sem volt. Ő tökéletes példája annak, hogy igaz szerelem nincsen, nincs olyan mélyről törő érzés a világon, ami összetart két embert, akármilyen végzetes hibát követtek el. Sosem szeretet engem annyira, hogy mellettem maradjon, nem érezte azt a köteléket, ami miatt meg kellett volna bocsájtania nekem. Ha tiszta szívvel szeretünk valakit, a hibáit is elfogadjuk, de ő nem tette, elmenekült és más karjaiban keresett vigaszt.
De nem bírok a jelenléte fájdalmától szabadulni, hiszen most is itt ül az ágyam mellett és tekintetével szinte perzseli testem. Tudom, hogy nem tilthatom el a babától, hiszen az övé is, de semmi mást nem kértem, csak annyit, hogy engedjen el. Ne legyen a közelemben, hogy szívem és lelkem is regenerálódni tudjon a sok szenvedés miatt. Akármennyire is próbálkozom, nem tudok hinni már egy szavának sem, számomra azok a szavak, amik elhagyják még mindig csodás ajkait, csak hazugságnak tűnnek, egy mesének, amit naiv szívemnek könnyen bemesélhet.
- Holnap elhagyhatod a kórházat - törte meg a percek óta tartó csendet. Figyelemre sem méltattam, szemeim inkább az ablakon megjelenő párát kémlelték. - Utána szeretném, ha hazajönnél velem.
- Hogy mi? - felé fordítottam fejemet és szúrós tekintettel néztem a fiúra. - Nem megyek sehova, Ashton.
- Hannah, azt szeretném, ha hazamennénk, nem akarom, hogy ilyen állapotban dolgozz. Veled leszek és nem fogom hagyni, hogy butaságot csinálj.
- Mégis milyen butaságot?
- Függő lettél - morogta orra alatt.  - Nem hiszem el, hogy nem vágyódsz a szerek után.
Jobban ismer, mint bárki más. Testem szinte üvölt már a hiány miatt, de minden, amit ebben a kórházban kaphatok, csak enyhe kis fájdalomcsillapítók. Szeretném leküzdeni újból ezt a szenvedélyt, de rohadt nehéz. Amint megpillantok egy nővért, csak is arra tudok gondolni, hogy valamilyen úton-módon erősebb szerhez jussak. Persze mindenki tudja a kórházban a jelenlegi állapotom és még csak véletlenül sem hagynak előttem semmilyen gyógyszert. Össze kell szednem minden akaratom és erőmet ahhoz, hogy végig tudjam csinálni az előttem álló nehéz hónapokat. Egyszer már végigjártam ezt az ösvényt, s tudom, most sem lesz kellemesebb ez az út.
- Nem kell felügyelned, menj csak vissza a turnédra - vágtam flegmán arcába, míg karjaimat összefontam mellkasom előtt.
- Nélkülem folytatják - felelte hanyagul, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Mit jelent az, hogy nélküled? Ugye nem léptél ki? - önkénytelenül is, de nem tudtam parancsolni magamnak, aggódtam a fiú karrierjéért.
- A maradék koncerthelyszíneken más dobossal lépnek fel a fiúk. Nem léptem ki, de nem is folytatom a jelenlegi turnét. Melletted leszek, mert itt a helyem, és ezt mindenki elfogadta.
- Nem mondhatsz le az álmodról miattam!
-  Mert te lemondhattál az álmodról miattam? Te megtetted volna, Jace elmondott mindent. De tudod, nem az igazság miatt mondtam le a többi koncertet, hanem azért, mert szeretlek. Szükséged van rám, ahogyan a babánknak is.
- Ashton, nem akarom, hogy mellettem legyél, miért nem tudod felfogni? - túrtam tincseim közé idegesen. - Egyszer már legyőztem a függőséget, most is menni fog. Nem fogom újból veszélyeztetni a babám életét, nem lennék rá képes.
- Elhiszem, de akkor sem foglak egyedül hagyni.
- Itt van nekem Brynn, nem kellesz!
- Az én türelmem is véges, Ann - mordult fel, miközben felállt a székről, s közelebb hajolt hozzám. - Nem Brynn a gyereked apja, hanem én, nem ő szerelmes beléd, hanem én. Nem neki kell rád vigyázni, hanem nekem, úgyhogy jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy melletted leszek és hazamegyünk. Próbálhatsz ellenkezni, de mindenki rábólintott már a dologra. Megígértem neked, hogy nem adom fel és mindig betartom a szavam - önelégült mosolyra húzta ajkait, látván megdöbbent arcom. Megráztam a fejem, hogy minél előbb kitisztuljon elmém, de mire újból kinyitottam szemem, a fiú már nem volt bent a szobában.

Agyam folyamatosan kattogott minden lehetséges kiút után ebből az átkozott kórházból, el innen messze, ahol kicsit egyedül lehetek, ahol nincsen Ashton és a többiek. De szinte amint mozdultam egyet, máris megjelent valamelyik féleszű bandatag, és mint egy csecsemőt helyeztek vissza az ágyba. Nem beszéltem egy árva szót sem Luke-kal azóta sem, de tudom, hogy ő állította rám a fiúkat. Ismeri minden mozdulatom és gondolatom. Kiismert az évek alatt eléggé ahhoz, hogy tudja, menekülni akarok Ash, és Ausztrália elől. Lelkileg nem állok még készen arra, hogy ketten, közösen, egy légtérben éljünk huzamosabb ideig. Idő kell számomra, gondolkodnom kell, de ők a folyamatosan pörögnek, ezzel kevesebb nyugodt lélegzetet hagyva nekem. Próbáltam húzni a napokat, kitaláltam minden fránya betegséget az orvosoknak, de mára rájöhettek, hogy mindvégig színészkedtem. Nem maradt más választásom, mint hazamenni a szörnyű emlékeim közé.
Mindenkit kizavartam annak érdekében, hogy legalább a ruháimat áttudjam venni egyedül. Cseppet  sem voltam kedves, de rohadt hosszú két hét ápolgatás után igenis vágyom már az önállóságra. Sosem szorultam mások segítségére és sajnálatára ezek után sem kérek belőlük.
Hangos morgás hagyta el ajkaim, amint meghallottam az ajtó nyitódását. Elvonási tüneteim miatt ingerlékenyebb lettem, és már nyitottam is számat egy újabb adag kiabálásra, de amint megpillantottam az ajtóban idegesen toporgó lányt, minden szó torkomban ragadt.
- Helló, Ann - köszönt kissé félénken, majd maga után becsukta az ajtót és ágyam közelébe sétált.
- Mit keresel itt, Eva? - vontam fel a szemöldököm kérdően. Igazán érdekelt megjelenésének oka. Az elmúlt hónapokban semmit nem hallottam róla.
- Hallottam, mi történt veled - sóhajtott barna szemeit rám emelve, amikben őszinte sajnálat tükröződött. - Már akkor el akartam jönni, amikor olvastam, hogy kórházba kerültél, de féltem. Nem mertem bejönni, rettegtem attól. hogy bárkivel is találkozni fogok. Valójából most is félek, de láttam a fiúkat kint a parkolóban, ezért gyorsan felosontam. Csak tudni akarom, jól vagy-e Ann? A legjobb barátnőm voltál és aggódom érted.
-  Jobban leszek - szegeztem tekintetem ölemre, és lenőtt körömlakkom kezdtem el piszkálni.
-  Nem leszel jobban, ismerlek.
- Miért vagy itt te is, Eva? Elmentél, átvertél, ugyan olyan vagy, mint Ashton vagy a többiek. Nincs szükségem rátok - morogtam idegesen.
- Szóval innen fúj a szél - hallottam, ahogy közelebb lépked hozzám, majd az ágy besüppedt mellettem. Remegő kezeim az övéihez emelte, majd összekulcsolta ujjaink. - Nem ítélhetsz el teljesen, amiért elmenekültem. Te is megtetted már ugyanezt. Sejtheted, mit éreztem. Megrémültem Ann, fájdalmat okoztam Luke-nak, miattam lett vége egy gyerekkori barátságnak. Megfojtott az a sok érzelem, amit Calum iránt éreztem. Nem tudtam, mit kellene tennem, engem sosem szerettek ennyire, és én sem szerettem még senkit úgy, mint Calt. De elrontottam mindent... Kicsit hasonlít a helyeztem a te akkori döntésedre, csak annyi kivétellel, hogy engem nem várnak vissza tárt karokkal, mint ahogy téged. Érts meg egy kicsit Ann, kérlek.
- Én megértem - szipogtam halkan. Egyszer én is keresztül mentem ezen. Labilis érzelmeim voltak akkoriban, és hatalmas félelmeim, amiktől alig tudtam szabadulni. Két barátom bántotta meg Eva, haragudtam rá, nem akartam észrevenni a valóságot, hogy legjobb barátnőm lelkileg is olyan instabil, mint én. Megértem őt és egyben furdal is a lelkiismeret, hogy míg én hibázok többször is, engem mindig visszafogadnak, viszont Őt, ki csak egyszer vétett,  egyetlen esélyt sem kap újra.
- Tudom, hogy többé nem leszünk barátok, de féltelek. Azért vagyok itt, hogy megértsem, miért tetted, csak segíteni akarok, Ann - állam alá nyúlt és arcom az övéhez emelte. Könnyeim lassan folytak le arcomon, de mosolyogva letörölte őket.
- Hallottál a babáról? - kérdeztem, mire bólintott. - Ez olyan nehéz Eva, gyűlölöm Asht, de itt van ez a kis élet, ami miatt örökre össze leszek kötve vele. Fogalmam sincs miként fogom kibírni.
- Amit te gyűlöletnek nevezel, valójában szerelemnek hívják - kuncogott fintorgó arcom láttán. - Te csupán csak félsz a szerelemtől, Ashtontól.
- Nem félek a szerelemtől - nyeltem vissza újból feltörő zokogásom. - Attól félek, hogy kevés lesz az akaratom és elgyengülök a közelében. Nem akarom ismét átélni az elvesztését. Előbb utóbb úgy is az lenne, hogy sorozatos hibáim miatt elhagyna.
- Szerintem meg éppenséggel mindenben melletted fog állni. Hibázott ahogyan te is, de itt a hasadban - érintette meg pocakom, ami lassan kerekedett, - egy apró kis élet van, ami a ti szerelmetekből keletkezett. Ő általa erősebbek lesztek, csak ki kell nyitnod ismételten a szívedet neki. Nehéz lesz, tudom, de hiszem, hogy Ash mindent megfog tenni annak érdekébe, hogy visszaszerezzen.

- Nem érdekel, mennyire akar szeretni és visszaszerezni - álltam fel mellőle feldúltan. - Szeretni akar? Hát legyen, de cserébe olyan gyűlöletet fog kapni, mint senki mástól. Engem akar? Megadom neki, de ezzel együtt a kétségbeesésig fogom akarni, míg önként le nem mondd rólam.
- Ez nem te vagy, Hannah - hirtelen mellettem termett, és elkapta idétlenül kalimpáló kezeim. - Megbántott vagy, elhiszem, de te sosem vetemednél ilyenre. Miért nem veszed észre magad? Mire jó ez a viselkedés?
- Mert nem akarok még egy sebet a szívemen. Miért szeressem? Miért érdekeljen, mit érez, mikor nem állok még készen arra, hogy ismét a porba tiporjon? - rántottam ki kezem az övéből és őrült mozdulatokkal túrtam tincseim közé. - Hányszor kell még összetörnöm azért, hogy rájöjjön mindenki, mi együtt nem vagyunk jó párosítás?
- A drogok elvették az eszed - hitetlenkedve fordultam Eva felé, szaggatottan vettem a levegőt, míg egykori legjobb barátnőm lesújtó pillantásokkal illetett. - Nagyon jól ismerem az elvonási tünetek jellemzőit. Most mindenkit el akarsz taszítani magad mellől. Ashton az, aki minden erejével próbálkozik melletted állni, ezért is akarod annyira gyűlölni. De most jól figyelj, Hannah - lépett hozzám közel arcomhoz hajolva. - Szerintem sürgősen változz meg. Győzd le ezeket az átkozott démonokat, mert a végén ismét egyedül maradsz. Ezt akarod? - nézett mélyen szemeimbe. - Ha nem tudsz változtatni és tenni azért, hogy az életed rendbe jöjjön, elveszítesz mindenkit magad körül. A fiúkat, Ashtont és a babádat is, mert Ash nem fogja hagyni, hogy ez a csöppség egy idegbeteg drogos mellett nőjön fel. Egy ideig nyelni fog, de örökké ő sem fogja hallgatni és elfogadni a viselkedésed.
Köpni nyelni nem tudtam, néztem szája mozgását, míg szavai szinte bevésődtek agyam minden szegletébe.
Utálom Ashton, amiért megsebezte a szívemet, boldog voltam mellette, de mikor elhagyott, minden nehezebb lett. Most viszont itt van velem újra, és minden lehetne olyan, mint régen, ha hagynám. Meg kellene tanulnom megnyugodni és elfogadni, mert nem tudnám elviselni, ha ismét elhagyna mindenki, ha a baba, akit annyira akarok, nem lehetne karjaim között.
Éppen szólásra nyitottam volna a számat, mikor az ajtó nagy erővel kivágódott és régi barátaim nevetése visszhangzott a szobában pár másodpercig. Hirtelen állt be a csend a szobába, ezzel kísérteties hangulatot adva a jelenlévőknek. Nem mertem csak félszemmel ránézni a társaságra, akik meglepődve jártatták a szemeiket köztem és Eva között.
- Ez mit keres itt? - Luke szólalt meg először, hangjába a világ összes gyűlöletét próbálta összesűríteni.
- Én csak beszélni akartam Annel, de már megyek is - makogott barátnőm, és máris a táskája keresésére indult.
- Jobban is teszed. Itt senki nem kíváncsi rád - a szőke fiú összefonta karjait mellkasa előtt, mintha csak egy testőr lenne. Calum arcára tévedt pillantásom, aki Eva minden mozdulatát figyelemmel kísérte. - Haladj csak, rontod a levegőt.
- Fejezd be, Hemmo! - szólaltam meg ökölbe szorult kezekkel. - Ne beszélj így vele!
- Mi a fasz, Hannah? - értetlenkedett. - Te még véded? Az emlékeidet is elvesztetted, hogy nem tudod mennyire tönkretette az életünket?
-Képzeld el, tudom, mit tett! - ordítottam immár. - De mindenkinek jár egy új esély, Luke. Nekem többször is megtudtatok bocsájtani, neki miért nem megy?
- Mert Eva csak játszott velünk, míg te sohasem!
- Ez nem igaz - Luke elé akartam lépni, de Eva elkapta a karomat. Könnyes arcát figyeltem, amivel arra akart bírni, hogy ne tegyek semmi meggondolatlan lépést.
- Elmegyek Hannah, nem akarom, hogy miattam még jobban összevesszél vele - fogta magához táskáját és futólag gyorsan átölelt. - Gondolkozz el azokon, amiket mondtam, kérlek - aprót bólintottam és már csak távolodó alakját figyelhettem, ahogyan próbál a gyilkosan rámeredő Luke mellett elmenni. Kisebb mosoly kúszott arcomra annak következtében, ahogy Calumot figyeltem, aki egy percig sem tétlenkedett, hanem amint Eva elhagyta a szobát, utána eredt. Tudom, hogyan érezhette magát a fiú az elmúlt pár hónapban, és csodálom erejét, amiért képes neki talán megbocsátani. Bárcsak az én szívem és elmém is ilyen könnyen működne.
- Miért kellett ezt csinálnod? - szegeztem neki kérdésem, amint az ajtót újból becsukta. - Minden hátsószándék nélkül jött ide.
- Kételkedem benne.
- Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kisgyerek! - meredtem dühösen a fiúra, majd minden figyelmem a cuccaimnak szenteltem.
- Nem viselkedek úgy, de nem fogom hagyni, hogy ez a nő ismét az életünket tönkretegye!
- Ugyan ezt mondtad Brynnről is, most mégis az ő kezét fogod! - fordultam ismét felé, de szemeim csak meglepett arcával találkoztak.
- Ezt nem mondtad ki - felelte megtört hangon. - Teljesen más a két helyzet, ezt te is tudod.
- Nem, nem tudok semmit sem rólad Luke. Olyan, mintha nem is ismernélek - néztem a mellém álló Ash arcára. Elakartam húzni a kezem, amint bátorítóan megfogta karom, de tettével egy időben Eva szava csengtek fülemben. Elveszthetem a kisbabámat! 
- Ezzel pont így vagyok én is - szívem nagyot dobbant ennek a mondatnak hallatán, és tekintetem a fiúra vezettem. - Nem ismerem ezt a Hannaht, aki mindenkit ellök magától. A régi éned sohasem akart volna öngyilkos lenni, miközben tudja, hogy gyermeket vár. Kettőnk közül te változtál, és nem én. Akármennyire mélyre süllyedtél régebben is, soha nem lettél volna öngyilkos, most pedig mi tettél? Te nem az a lány vagy, akit régen annyira szerettem.
Szavai éles késként hasítottak a levegőben, ezzel engem teljesen ledöbbentve. Ashton ujjai megfeszültek karom körül, míg a levegőt furcsán zihálva szívta be.
- Elég volt, Luke! - hangja különösen higgadt volt, de mégis volt benne egyfajta veszély, ami csendre intette szőke barátom.
Luke bosszúsan fújtatott, mielőtt hátat fordított volna nekünk és el nem hagyta a szobát. Ashnek egyetlen pillantása is elég volt ahhoz, hogy a bent maradt emberek is hátraarcot vágjanak és kettesben hagyjanak minket. Észre sem vettem, hogy bent tartottam a levegőt, csak akkor, amint zárult az ajtó és lassan kiengedtem.
- Rendben vagy? - érintette meg karom a velem maradt fiú, viszont arcára nem volt merszem ismét ránézni. - Ann, Luke nem gondolt semmit sem komolyan, csupán csak ideges.
- És az rendjén van, ha ideges, rajtam vezeti le a dühét? - pillantottam bátran szemeibe, de aprót hőköltem, amikor arca oly közel lett enyémhez.
- Nem, nincs, és ezt neki is el fogom mondani. Most nincs szükséged a feszültségre, pihenned kell.
- Ashton, ne csináld ezt - sóhajtottam unottan, miközben sporttáskám cipzárját összehúztam. - Ne kezelj úgy, mint egy gyereket.
- Egyáltalán nem kezellek úgy, de te is beismerhetnéd magadnak, hogy nem vagy jól és nem hiányoznak neked sem a sorozatos veszekedések - morogta, majd amint fel akartam venni a táskám vállamra, kikapta kezemből és az övére tette. Szemem forgattam tettére, és visszanyeltem a kitörő epés megjegyzésem.
- Bevallom, nem hiányzik, de azt sem fogom hagyni, hogy Luke igazságtalanul bánjon bárkivel. Eva hibázott, de megbánta. Nem állt szándékában, hogy ismét a közelembe férkőzzön vagy akár Luke-éba, egyszerűen csak érdekelte hogylétem - elindultam az ajtó felé, de mielőtt kiléphettem volna az ajtón, visszacsukta azt és testével szorosan hátamnak simult.
- Mondott neked valamit, amiért ilyen nyugodt lettél? Reggel még le akartad szedni a fejem azért, mert haza akarlak vinni, de mióta itt volt, önként, egyetlen hangos szó nélkül pakoltál össze és indultál el.
Ó, persze hogy mondott. Valósággal a képembe vágta, hogyha nem változtatok a hozzáállásomon, megvan a jogod hozzá, hogy elvedd a kisbabám. Gondoltam magamban, de ajkaimon nem tudtam kipréselni egyetlen szót sem.
- Pár dologra rávilágított - vontam vállat majd megpróbáltam kijutni a kórteremből.
- Ennyi? - lehelete súrolta bőrömet és szinte testem összes pontját átjárta a régi kellemes érzés. Gyomrom hatalmas bukfencet vetett, de visszatartottam mindent, amit érintése akár közelsége válthat ki belőlem.
- Szerintem ennyinek is örülj. Nem ordítok, nem zavarlak el a közelemből. Szerintem fél sikere volt Evának.
- Valóban - hümmögött. - És hidd el, Szépségem, a másik felét én fogom elérni - suttogta fülembe, majd hátrébb állt és hagyta, hogy kirohanhassak az ajtón. Még hallottam jóízű nevetését sebes lépteim láttán, de nem foglalkoztam vele. Halkan szitkozódtam, és párszor fejbe kólintottam magam, amiért testem ilyen könnyen képes reagálni a közelségére. Mindig is érzetem, hogy különleges hatással van egyes érzékszerveimre és ez most egy rohadt nagy hátrány lesz vele szemben. Még jobban próbálkoznom kell az ellenállással, minden lehetséges eszközt be kell vetnem, hogy ne tudja birtokolni újra szívemet.
De vajon meddig tudom az álarcom fent tartani?
Sikerülhet távol tartanom magam tőle, miközben magához láncolt éjjelre és nappalra ?