34. Amit te gyűlöletnek nevezel, valójában szerelemnek hívják

Hannah Ashwin

Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy miként érzem magam, képtelen lettem volna válaszolni.

Szörnyű bűntudatom volt... El akartam dobni az életem, s ezzel a gyermekemét is. Sosem lettem volna képes bántani őt, de olyan mélyre süllyedtem, hogy egyetlen apró érzelmem sem volt már. Tudtam, hogy le kellene állnom a szerekkel már abban a pillanatban, amikor tudatosult bennem, hogy gyermeket várok. De addigra mélyen beleástam magam ismét a drogok világába. Próbáltam megálljt parancsolni magamnak, de minél jobban küzdöttem ellene, a tüneteim annál erősebbek lettek. Nem fordultam komolyabb szerekhez, de már önmagában a sok fájdalomcsillapító ártalmas lehetett a baba számára.
Egy szánalmas nőnek éreztem magam, aki egy szerelemi csalódás miatt képes lett volna lemondani az élet egyik legszebb öröméről. Ashton összetörte a szívemet és lelkemet, de muszáj lesz eltekintenem ezek felett, ha azt akarom, hogy a baba egészséges és boldog életet élhessen. Tudom, hogy Ash nem fogja feladni, harcolni fog értem, a családjáért, de feleslegesen. Abban a pillanatban, amint összeszűrte a levet egy másik nővel és még közszemlére is tette, számomra megszűnt létezni a fiú egész lénye. Összeroppantotta az addig is darabokban heverő szívemet, sőt, talán inkább az lenne a helyes megfogalmazás, hogy a megmaradt darabjait porrá zúzta. Én szerettem, hosszú napokon keresztül vártam arra, hogy megbocsásson nekem, de neki esze ágában sem volt. Ő tökéletes példája annak, hogy igaz szerelem nincsen, nincs olyan mélyről törő érzés a világon, ami összetart két embert, akármilyen végzetes hibát követtek el. Sosem szeretet engem annyira, hogy mellettem maradjon, nem érezte azt a köteléket, ami miatt meg kellett volna bocsájtania nekem. Ha tiszta szívvel szeretünk valakit, a hibáit is elfogadjuk, de ő nem tette, elmenekült és más karjaiban keresett vigaszt.
De nem bírok a jelenléte fájdalmától szabadulni, hiszen most is itt ül az ágyam mellett és tekintetével szinte perzseli testem. Tudom, hogy nem tilthatom el a babától, hiszen az övé is, de semmi mást nem kértem, csak annyit, hogy engedjen el. Ne legyen a közelemben, hogy szívem és lelkem is regenerálódni tudjon a sok szenvedés miatt. Akármennyire is próbálkozom, nem tudok hinni már egy szavának sem, számomra azok a szavak, amik elhagyják még mindig csodás ajkait, csak hazugságnak tűnnek, egy mesének, amit naiv szívemnek könnyen bemesélhet.
- Holnap elhagyhatod a kórházat - törte meg a percek óta tartó csendet. Figyelemre sem méltattam, szemeim inkább az ablakon megjelenő párát kémlelték. - Utána szeretném, ha hazajönnél velem.
- Hogy mi? - felé fordítottam fejemet és szúrós tekintettel néztem a fiúra. - Nem megyek sehova, Ashton.
- Hannah, azt szeretném, ha hazamennénk, nem akarom, hogy ilyen állapotban dolgozz. Veled leszek és nem fogom hagyni, hogy butaságot csinálj.
- Mégis milyen butaságot?
- Függő lettél - morogta orra alatt.  - Nem hiszem el, hogy nem vágyódsz a szerek után.
Jobban ismer, mint bárki más. Testem szinte üvölt már a hiány miatt, de minden, amit ebben a kórházban kaphatok, csak enyhe kis fájdalomcsillapítók. Szeretném leküzdeni újból ezt a szenvedélyt, de rohadt nehéz. Amint megpillantok egy nővért, csak is arra tudok gondolni, hogy valamilyen úton-módon erősebb szerhez jussak. Persze mindenki tudja a kórházban a jelenlegi állapotom és még csak véletlenül sem hagynak előttem semmilyen gyógyszert. Össze kell szednem minden akaratom és erőmet ahhoz, hogy végig tudjam csinálni az előttem álló nehéz hónapokat. Egyszer már végigjártam ezt az ösvényt, s tudom, most sem lesz kellemesebb ez az út.
- Nem kell felügyelned, menj csak vissza a turnédra - vágtam flegmán arcába, míg karjaimat összefontam mellkasom előtt.
- Nélkülem folytatják - felelte hanyagul, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Mit jelent az, hogy nélküled? Ugye nem léptél ki? - önkénytelenül is, de nem tudtam parancsolni magamnak, aggódtam a fiú karrierjéért.
- A maradék koncerthelyszíneken más dobossal lépnek fel a fiúk. Nem léptem ki, de nem is folytatom a jelenlegi turnét. Melletted leszek, mert itt a helyem, és ezt mindenki elfogadta.
- Nem mondhatsz le az álmodról miattam!
-  Mert te lemondhattál az álmodról miattam? Te megtetted volna, Jace elmondott mindent. De tudod, nem az igazság miatt mondtam le a többi koncertet, hanem azért, mert szeretlek. Szükséged van rám, ahogyan a babánknak is.
- Ashton, nem akarom, hogy mellettem legyél, miért nem tudod felfogni? - túrtam tincseim közé idegesen. - Egyszer már legyőztem a függőséget, most is menni fog. Nem fogom újból veszélyeztetni a babám életét, nem lennék rá képes.
- Elhiszem, de akkor sem foglak egyedül hagyni.
- Itt van nekem Brynn, nem kellesz!
- Az én türelmem is véges, Ann - mordult fel, miközben felállt a székről, s közelebb hajolt hozzám. - Nem Brynn a gyereked apja, hanem én, nem ő szerelmes beléd, hanem én. Nem neki kell rád vigyázni, hanem nekem, úgyhogy jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy melletted leszek és hazamegyünk. Próbálhatsz ellenkezni, de mindenki rábólintott már a dologra. Megígértem neked, hogy nem adom fel és mindig betartom a szavam - önelégült mosolyra húzta ajkait, látván megdöbbent arcom. Megráztam a fejem, hogy minél előbb kitisztuljon elmém, de mire újból kinyitottam szemem, a fiú már nem volt bent a szobában.

Agyam folyamatosan kattogott minden lehetséges kiút után ebből az átkozott kórházból, el innen messze, ahol kicsit egyedül lehetek, ahol nincsen Ashton és a többiek. De szinte amint mozdultam egyet, máris megjelent valamelyik féleszű bandatag, és mint egy csecsemőt helyeztek vissza az ágyba. Nem beszéltem egy árva szót sem Luke-kal azóta sem, de tudom, hogy ő állította rám a fiúkat. Ismeri minden mozdulatom és gondolatom. Kiismert az évek alatt eléggé ahhoz, hogy tudja, menekülni akarok Ash, és Ausztrália elől. Lelkileg nem állok még készen arra, hogy ketten, közösen, egy légtérben éljünk huzamosabb ideig. Idő kell számomra, gondolkodnom kell, de ők a folyamatosan pörögnek, ezzel kevesebb nyugodt lélegzetet hagyva nekem. Próbáltam húzni a napokat, kitaláltam minden fránya betegséget az orvosoknak, de mára rájöhettek, hogy mindvégig színészkedtem. Nem maradt más választásom, mint hazamenni a szörnyű emlékeim közé.
Mindenkit kizavartam annak érdekében, hogy legalább a ruháimat áttudjam venni egyedül. Cseppet  sem voltam kedves, de rohadt hosszú két hét ápolgatás után igenis vágyom már az önállóságra. Sosem szorultam mások segítségére és sajnálatára ezek után sem kérek belőlük.
Hangos morgás hagyta el ajkaim, amint meghallottam az ajtó nyitódását. Elvonási tüneteim miatt ingerlékenyebb lettem, és már nyitottam is számat egy újabb adag kiabálásra, de amint megpillantottam az ajtóban idegesen toporgó lányt, minden szó torkomban ragadt.
- Helló, Ann - köszönt kissé félénken, majd maga után becsukta az ajtót és ágyam közelébe sétált.
- Mit keresel itt, Eva? - vontam fel a szemöldököm kérdően. Igazán érdekelt megjelenésének oka. Az elmúlt hónapokban semmit nem hallottam róla.
- Hallottam, mi történt veled - sóhajtott barna szemeit rám emelve, amikben őszinte sajnálat tükröződött. - Már akkor el akartam jönni, amikor olvastam, hogy kórházba kerültél, de féltem. Nem mertem bejönni, rettegtem attól. hogy bárkivel is találkozni fogok. Valójából most is félek, de láttam a fiúkat kint a parkolóban, ezért gyorsan felosontam. Csak tudni akarom, jól vagy-e Ann? A legjobb barátnőm voltál és aggódom érted.
-  Jobban leszek - szegeztem tekintetem ölemre, és lenőtt körömlakkom kezdtem el piszkálni.
-  Nem leszel jobban, ismerlek.
- Miért vagy itt te is, Eva? Elmentél, átvertél, ugyan olyan vagy, mint Ashton vagy a többiek. Nincs szükségem rátok - morogtam idegesen.
- Szóval innen fúj a szél - hallottam, ahogy közelebb lépked hozzám, majd az ágy besüppedt mellettem. Remegő kezeim az övéihez emelte, majd összekulcsolta ujjaink. - Nem ítélhetsz el teljesen, amiért elmenekültem. Te is megtetted már ugyanezt. Sejtheted, mit éreztem. Megrémültem Ann, fájdalmat okoztam Luke-nak, miattam lett vége egy gyerekkori barátságnak. Megfojtott az a sok érzelem, amit Calum iránt éreztem. Nem tudtam, mit kellene tennem, engem sosem szerettek ennyire, és én sem szerettem még senkit úgy, mint Calt. De elrontottam mindent... Kicsit hasonlít a helyeztem a te akkori döntésedre, csak annyi kivétellel, hogy engem nem várnak vissza tárt karokkal, mint ahogy téged. Érts meg egy kicsit Ann, kérlek.
- Én megértem - szipogtam halkan. Egyszer én is keresztül mentem ezen. Labilis érzelmeim voltak akkoriban, és hatalmas félelmeim, amiktől alig tudtam szabadulni. Két barátom bántotta meg Eva, haragudtam rá, nem akartam észrevenni a valóságot, hogy legjobb barátnőm lelkileg is olyan instabil, mint én. Megértem őt és egyben furdal is a lelkiismeret, hogy míg én hibázok többször is, engem mindig visszafogadnak, viszont Őt, ki csak egyszer vétett,  egyetlen esélyt sem kap újra.
- Tudom, hogy többé nem leszünk barátok, de féltelek. Azért vagyok itt, hogy megértsem, miért tetted, csak segíteni akarok, Ann - állam alá nyúlt és arcom az övéhez emelte. Könnyeim lassan folytak le arcomon, de mosolyogva letörölte őket.
- Hallottál a babáról? - kérdeztem, mire bólintott. - Ez olyan nehéz Eva, gyűlölöm Asht, de itt van ez a kis élet, ami miatt örökre össze leszek kötve vele. Fogalmam sincs miként fogom kibírni.
- Amit te gyűlöletnek nevezel, valójában szerelemnek hívják - kuncogott fintorgó arcom láttán. - Te csupán csak félsz a szerelemtől, Ashtontól.
- Nem félek a szerelemtől - nyeltem vissza újból feltörő zokogásom. - Attól félek, hogy kevés lesz az akaratom és elgyengülök a közelében. Nem akarom ismét átélni az elvesztését. Előbb utóbb úgy is az lenne, hogy sorozatos hibáim miatt elhagyna.
- Szerintem meg éppenséggel mindenben melletted fog állni. Hibázott ahogyan te is, de itt a hasadban - érintette meg pocakom, ami lassan kerekedett, - egy apró kis élet van, ami a ti szerelmetekből keletkezett. Ő általa erősebbek lesztek, csak ki kell nyitnod ismételten a szívedet neki. Nehéz lesz, tudom, de hiszem, hogy Ash mindent megfog tenni annak érdekébe, hogy visszaszerezzen.

- Nem érdekel, mennyire akar szeretni és visszaszerezni - álltam fel mellőle feldúltan. - Szeretni akar? Hát legyen, de cserébe olyan gyűlöletet fog kapni, mint senki mástól. Engem akar? Megadom neki, de ezzel együtt a kétségbeesésig fogom akarni, míg önként le nem mondd rólam.
- Ez nem te vagy, Hannah - hirtelen mellettem termett, és elkapta idétlenül kalimpáló kezeim. - Megbántott vagy, elhiszem, de te sosem vetemednél ilyenre. Miért nem veszed észre magad? Mire jó ez a viselkedés?
- Mert nem akarok még egy sebet a szívemen. Miért szeressem? Miért érdekeljen, mit érez, mikor nem állok még készen arra, hogy ismét a porba tiporjon? - rántottam ki kezem az övéből és őrült mozdulatokkal túrtam tincseim közé. - Hányszor kell még összetörnöm azért, hogy rájöjjön mindenki, mi együtt nem vagyunk jó párosítás?
- A drogok elvették az eszed - hitetlenkedve fordultam Eva felé, szaggatottan vettem a levegőt, míg egykori legjobb barátnőm lesújtó pillantásokkal illetett. - Nagyon jól ismerem az elvonási tünetek jellemzőit. Most mindenkit el akarsz taszítani magad mellől. Ashton az, aki minden erejével próbálkozik melletted állni, ezért is akarod annyira gyűlölni. De most jól figyelj, Hannah - lépett hozzám közel arcomhoz hajolva. - Szerintem sürgősen változz meg. Győzd le ezeket az átkozott démonokat, mert a végén ismét egyedül maradsz. Ezt akarod? - nézett mélyen szemeimbe. - Ha nem tudsz változtatni és tenni azért, hogy az életed rendbe jöjjön, elveszítesz mindenkit magad körül. A fiúkat, Ashtont és a babádat is, mert Ash nem fogja hagyni, hogy ez a csöppség egy idegbeteg drogos mellett nőjön fel. Egy ideig nyelni fog, de örökké ő sem fogja hallgatni és elfogadni a viselkedésed.
Köpni nyelni nem tudtam, néztem szája mozgását, míg szavai szinte bevésődtek agyam minden szegletébe.
Utálom Ashton, amiért megsebezte a szívemet, boldog voltam mellette, de mikor elhagyott, minden nehezebb lett. Most viszont itt van velem újra, és minden lehetne olyan, mint régen, ha hagynám. Meg kellene tanulnom megnyugodni és elfogadni, mert nem tudnám elviselni, ha ismét elhagyna mindenki, ha a baba, akit annyira akarok, nem lehetne karjaim között.
Éppen szólásra nyitottam volna a számat, mikor az ajtó nagy erővel kivágódott és régi barátaim nevetése visszhangzott a szobában pár másodpercig. Hirtelen állt be a csend a szobába, ezzel kísérteties hangulatot adva a jelenlévőknek. Nem mertem csak félszemmel ránézni a társaságra, akik meglepődve jártatták a szemeiket köztem és Eva között.
- Ez mit keres itt? - Luke szólalt meg először, hangjába a világ összes gyűlöletét próbálta összesűríteni.
- Én csak beszélni akartam Annel, de már megyek is - makogott barátnőm, és máris a táskája keresésére indult.
- Jobban is teszed. Itt senki nem kíváncsi rád - a szőke fiú összefonta karjait mellkasa előtt, mintha csak egy testőr lenne. Calum arcára tévedt pillantásom, aki Eva minden mozdulatát figyelemmel kísérte. - Haladj csak, rontod a levegőt.
- Fejezd be, Hemmo! - szólaltam meg ökölbe szorult kezekkel. - Ne beszélj így vele!
- Mi a fasz, Hannah? - értetlenkedett. - Te még véded? Az emlékeidet is elvesztetted, hogy nem tudod mennyire tönkretette az életünket?
-Képzeld el, tudom, mit tett! - ordítottam immár. - De mindenkinek jár egy új esély, Luke. Nekem többször is megtudtatok bocsájtani, neki miért nem megy?
- Mert Eva csak játszott velünk, míg te sohasem!
- Ez nem igaz - Luke elé akartam lépni, de Eva elkapta a karomat. Könnyes arcát figyeltem, amivel arra akart bírni, hogy ne tegyek semmi meggondolatlan lépést.
- Elmegyek Hannah, nem akarom, hogy miattam még jobban összevesszél vele - fogta magához táskáját és futólag gyorsan átölelt. - Gondolkozz el azokon, amiket mondtam, kérlek - aprót bólintottam és már csak távolodó alakját figyelhettem, ahogyan próbál a gyilkosan rámeredő Luke mellett elmenni. Kisebb mosoly kúszott arcomra annak következtében, ahogy Calumot figyeltem, aki egy percig sem tétlenkedett, hanem amint Eva elhagyta a szobát, utána eredt. Tudom, hogyan érezhette magát a fiú az elmúlt pár hónapban, és csodálom erejét, amiért képes neki talán megbocsátani. Bárcsak az én szívem és elmém is ilyen könnyen működne.
- Miért kellett ezt csinálnod? - szegeztem neki kérdésem, amint az ajtót újból becsukta. - Minden hátsószándék nélkül jött ide.
- Kételkedem benne.
- Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kisgyerek! - meredtem dühösen a fiúra, majd minden figyelmem a cuccaimnak szenteltem.
- Nem viselkedek úgy, de nem fogom hagyni, hogy ez a nő ismét az életünket tönkretegye!
- Ugyan ezt mondtad Brynnről is, most mégis az ő kezét fogod! - fordultam ismét felé, de szemeim csak meglepett arcával találkoztak.
- Ezt nem mondtad ki - felelte megtört hangon. - Teljesen más a két helyzet, ezt te is tudod.
- Nem, nem tudok semmit sem rólad Luke. Olyan, mintha nem is ismernélek - néztem a mellém álló Ash arcára. Elakartam húzni a kezem, amint bátorítóan megfogta karom, de tettével egy időben Eva szava csengtek fülemben. Elveszthetem a kisbabámat! 
- Ezzel pont így vagyok én is - szívem nagyot dobbant ennek a mondatnak hallatán, és tekintetem a fiúra vezettem. - Nem ismerem ezt a Hannaht, aki mindenkit ellök magától. A régi éned sohasem akart volna öngyilkos lenni, miközben tudja, hogy gyermeket vár. Kettőnk közül te változtál, és nem én. Akármennyire mélyre süllyedtél régebben is, soha nem lettél volna öngyilkos, most pedig mi tettél? Te nem az a lány vagy, akit régen annyira szerettem.
Szavai éles késként hasítottak a levegőben, ezzel engem teljesen ledöbbentve. Ashton ujjai megfeszültek karom körül, míg a levegőt furcsán zihálva szívta be.
- Elég volt, Luke! - hangja különösen higgadt volt, de mégis volt benne egyfajta veszély, ami csendre intette szőke barátom.
Luke bosszúsan fújtatott, mielőtt hátat fordított volna nekünk és el nem hagyta a szobát. Ashnek egyetlen pillantása is elég volt ahhoz, hogy a bent maradt emberek is hátraarcot vágjanak és kettesben hagyjanak minket. Észre sem vettem, hogy bent tartottam a levegőt, csak akkor, amint zárult az ajtó és lassan kiengedtem.
- Rendben vagy? - érintette meg karom a velem maradt fiú, viszont arcára nem volt merszem ismét ránézni. - Ann, Luke nem gondolt semmit sem komolyan, csupán csak ideges.
- És az rendjén van, ha ideges, rajtam vezeti le a dühét? - pillantottam bátran szemeibe, de aprót hőköltem, amikor arca oly közel lett enyémhez.
- Nem, nincs, és ezt neki is el fogom mondani. Most nincs szükséged a feszültségre, pihenned kell.
- Ashton, ne csináld ezt - sóhajtottam unottan, miközben sporttáskám cipzárját összehúztam. - Ne kezelj úgy, mint egy gyereket.
- Egyáltalán nem kezellek úgy, de te is beismerhetnéd magadnak, hogy nem vagy jól és nem hiányoznak neked sem a sorozatos veszekedések - morogta, majd amint fel akartam venni a táskám vállamra, kikapta kezemből és az övére tette. Szemem forgattam tettére, és visszanyeltem a kitörő epés megjegyzésem.
- Bevallom, nem hiányzik, de azt sem fogom hagyni, hogy Luke igazságtalanul bánjon bárkivel. Eva hibázott, de megbánta. Nem állt szándékában, hogy ismét a közelembe férkőzzön vagy akár Luke-éba, egyszerűen csak érdekelte hogylétem - elindultam az ajtó felé, de mielőtt kiléphettem volna az ajtón, visszacsukta azt és testével szorosan hátamnak simult.
- Mondott neked valamit, amiért ilyen nyugodt lettél? Reggel még le akartad szedni a fejem azért, mert haza akarlak vinni, de mióta itt volt, önként, egyetlen hangos szó nélkül pakoltál össze és indultál el.
Ó, persze hogy mondott. Valósággal a képembe vágta, hogyha nem változtatok a hozzáállásomon, megvan a jogod hozzá, hogy elvedd a kisbabám. Gondoltam magamban, de ajkaimon nem tudtam kipréselni egyetlen szót sem.
- Pár dologra rávilágított - vontam vállat majd megpróbáltam kijutni a kórteremből.
- Ennyi? - lehelete súrolta bőrömet és szinte testem összes pontját átjárta a régi kellemes érzés. Gyomrom hatalmas bukfencet vetett, de visszatartottam mindent, amit érintése akár közelsége válthat ki belőlem.
- Szerintem ennyinek is örülj. Nem ordítok, nem zavarlak el a közelemből. Szerintem fél sikere volt Evának.
- Valóban - hümmögött. - És hidd el, Szépségem, a másik felét én fogom elérni - suttogta fülembe, majd hátrébb állt és hagyta, hogy kirohanhassak az ajtón. Még hallottam jóízű nevetését sebes lépteim láttán, de nem foglalkoztam vele. Halkan szitkozódtam, és párszor fejbe kólintottam magam, amiért testem ilyen könnyen képes reagálni a közelségére. Mindig is érzetem, hogy különleges hatással van egyes érzékszerveimre és ez most egy rohadt nagy hátrány lesz vele szemben. Még jobban próbálkoznom kell az ellenállással, minden lehetséges eszközt be kell vetnem, hogy ne tudja birtokolni újra szívemet.
De vajon meddig tudom az álarcom fent tartani?
Sikerülhet távol tartanom magam tőle, miközben magához láncolt éjjelre és nappalra ?