30. " Nem létezik más út "

Hannah Ashwin

Mindennapjaim szürke valóságában éltem napok óta. A Luke- kal való beszélgetésem óta életkedvem, s közérzetem is egyre csak romlott. A szavak, amik elhagyták abban a beszélgetésben a száját, még mindig fülemben csengenek, csakhogy lelkem még jobban összetörjön. Céljaimról már rég lemondtam, mert azok az emberek nélkül, akiket szeretek, semmi értelem a sikernek és a boldogságnak. Egyedül maradtam, amitől mindig is féltem. Sosem akartam olyan ember lenni, akinek nincsenek barátai, akire megvetéssel néznek. De legfőképp nem akartam egy törött szívű lány lenni, aki elvesztette élete szerelmét. Az ember sokféle kínt és szenvedést el tud viselni, de mikor olyan ember tekint minket levegőnek, akiért életünk adnánk, akkor az a fájdalom lesz a legelviselhetetlenebb, ami  a szívünkben keletkezhet.

Próbáltam továbblépni, elfelejteni őket, ahogy ők is tették, de nekem nem ment. Akármit tehettem, akárkivel ismerkedhettem meg, senki sem tudta pótolni a fiúkat, de legfőképp Ashtont.

Menekültem a próbák alól, hiába fenyegetett meg Carl többször is. Egyszerűen képtelen voltam a mikrofon elé állni, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Hiába volt sok álarcom, amit az évek alatt sikerült tökéletesen  kifejlesztenem, viszont most mindegyik használhatatlannak bizonyult.

Nem próbáltam senki előtt takargatni a fájdalmam, sem a könnyeim. Brynn szerint találnom kellene valamit, amivel ki tudom űzni a rossz gondolatokat az elmémből, és talán újra kellene gondolnom a karrierem is. Igazat kellett adjak neki egy bizonyos szintig, de azt már nem tudtam megtenni, hogy valami ismeretlen új dologba vágjak bele. Viszont van egy régi jól ismert tevékenység, ami régen is sokat segített, mikor gondjaim voltak. Bár egyszer már sikerült tovább lépnem ezen a függőségen, most mégis csak ez az egy dolog  tartott egyben. Ha csináltam, elfelejtettem mindenki gyűlölködő arcát, s a kemény szavakat, amiket kaptam az elmúlt két hónapban.

A mai napon a szökési tervem kudarcba fulladt, amint Alison két dühös szemét megláttam a hátsó kijáratnál. Azt hiszem, minden nap valami másik utat kellett volna választanom, hogy kiszámíthatatlan legyek.

- Remélem tudod, hogy ma nem szökhetsz meg - keresztbe font karokkal állt előttem, míg tűsarkú cipőjét idegesen jártatta.

- Eszem ágában sem volt elmenni - tettem fel védekezve karjaim. - Csupán egy kis friss levegőre vágytam.

- Úgy, mint a hét minden napján, igaz? Hannah, tudom milyen nehéz neked mostanában, de kötelezettségeid vannak, amiket teljesítened kell, különben a bandának vége lesz. Senki nem kíváncsi egy megbízhatatlan zenekarra. Sokan vágynak még a hírnévre, egy csettintés és máris ki vagytok rúgva - dorgált meg finoman, tekintetbe véve összezuhanó lelkem.

- Én ezt már nem akarom, Al - roskadtam le a földre zokogva a fal mentén. - Nem akarok énekelni, nem akarok híres lenni... Semmit sem akarok már, ami a zenéhez köthető... elfáradtam.

- Kicsim! - guggolt le elém, s kezeivel térdemet támasztotta. - Ígérem neked, hogy megoldódik minden. Mindent a helyére teszünk, és új lappal kezdünk neki az életnek.

Könnyes pilláim mögül néztem fel Alisonra. A szavait hitetlenkedve hallgattam, miközben teljes erejével azon volt, hogy elhitesse velem, az életem sokkal jobb lesz, mint a mostani. De kár fáradoznia, mert én soha többé nem leszek már boldog. Nincs  olyan tényező  az életemben, ami miatt újra kellene kezdenem mindent. Senki nincs mellettem, aki miatt megérné minden fáradalom. Ha akarom, ha nem, nekem nincs már választásom, nálam nincs újabb esély. Túl sokszor kezdtem tiszta lappal az életem, s a sors most kegyetlenül visszavág, amiért annyiszor kihasználtam. Én már beletörődtem... S a körülöttem levő embereknek is el kellene fogadnia, hogy Hannah Ashwin többet nem lesz boldog és nem fog úgy ragyogni, mint Ashton Irwin mellett...

Mindannyian tudtuk, hogy ez az interjú más lesz, mint a többi, mivel én is jelen vagyok. Eddig minden lehetőséget kihasználtam, és sosem jelentem meg a banda többi tagjával. Nathan mindent a kezében tartott, ő volt az, aki kimentett az engem bántó kérdések alól. Most viszont itt ülök és farkasszemet nézek a riporterekkel, akiknek arcán gúnyos mosoly játszódik és valószínű, az életem további romba döntésén tanakodnak.

- Jace, mit gondol, sikerült ezzel a szerződéssel magasabb szintekre emelni a zenekart? A régi dicső fény elérhető még? - vigyorgása egyetlen percre sem állt le az előttünk helyet foglaló középkorú, undorítóan dagadt riporternő arcáról. Tekintete fojtogató volt, ahogy köztem és a fiú között jártatta szemeit. Többször is felém nézett, s olyankor mindig megvillogtatta pilláit nekem. Előre rettegtem a nőtől és a kérdéseitől, amiket majd nekem fog feltenni. Minden bizonnyal a mai nap folyamán elfog hangzani még pár szaftos részlet rólam és Ashről.

- Én úgy gondolom, lassan, de haladunk a célunk felé. Igaz, mostanában nem tudtunk teljes erőbedobással koncertezni és új dalunk sem jött ki, de hiszem ez senkit nem fog eltántorítani attól, hogy megkedvelje a bandát. Már most több rajongónk van, mint mikor Ausztráliában próbálgattuk újból a szárnyainkat. Szóval, eddig nekem teljesen jól mennek a dolgok. Ha egy kicsit pörgősebbre vesszük a tempót, akkor hamarabb berobbanhatunk - Jace hátradöntötte hátát a székének támasztva kis monológja után. Nem lepődtem meg azon, hogy rejtve, de több utálást is tett teljesítményemre. Nem tudom, miért éri meg neki engem alázni, mikor a mostani helyzetemről csakis ő tehet.

- Hannah, nem érzed magad hibásnak, amiért a banda nem halad egyről a kettőre? Hiszen miattad kellett több koncertet és felvételt is elhalasztani - éreztem, hogy ez a beszélgetés erre ment ki. Már az elejétől fogva undorodva nézett rám, s most lehetősége van szétszednie.

- Nem érzem hibásnak magam - hangom halk volt, mintha csak suttogtam volna a mikrofonba, pedig magabiztos választ akartam adni a nőnek, hogy ne kapjon támadási felületet. - Mindenkinek lehetnek nehéz napjai, hetei. Sajnos nekem most nem úgy jött össze semmi, ahogy akartam, és ez a teljesítményemen is meglátszik. De egyszer minden ember feláll a földről, és folytatja a munkáját, ahogy majd én is tenni fogom - próbáltam csitítani kíváncsiságát, hátha nem tud rajtam kapaszkodót találni.

- Ezek szerint az Ashton Irwinnel történő szakítás miatt vagy padlón? - kérdezte, mire bennem neve hallatán elindult valami különösen erősen nyomó érzés, ami miatt gyomrom borsó méretűre zsugorodott. - És mikor lesz ez a talpra állás? Neked eléggé sok időt vesz igénybe, míg Ashtonnak alig kellett pár hét, és máris a régi formájában tündökölt - gondolkozott el tollát rágcsálva. - De lehet neked is az kellene, mint neki, egy új szerelem.

Szavai visszhangoztak fejemben szüntelenül " új szerelem ". Kezeim önkéntelenül hullottak le testem

mellé, míg a teremben halkan suttogott mindenki a nő szavai miatt. Szívem őrült tempóban dobogott, s félő volt, nem élem túl a következő perceket. Pillantásom nem tudtam elvenni az asztal barna borításáról egyetlen egy percig sem. Viszont, mikor szemeimet éles fény ütötte meg, felnéztem a mellettünk elhelyezett kivetítőre. Szemeim megteltek sós könnyeimmel, ahogy a képet figyeltem. Nem kellett több bántó szó, és még több magyarázat, mert ami a szemeim előtt volt, mindent elárult. Most értettem meg igazán, hogy nekem már nincs esélyem nála. Nincs visszaút abba a boldogságba, amit vele éltem át. Ő egyszerűen tovább lépett, így meg hiába akarnék még bármit is tőle. Az egész olyan hihetetlennek tűnt. Naiv voltam, amiért még élt bennem a remény, hogy visszakaphatom egyszer a szerelmét. Reménykedtem abban, hogy még mindig érez irántam valamit. Hogy egy napon majd ismét egymás előtt fogunk állni, megfogja a kezem, én pedig átölelem és csendben megnyugszik mindkettőnk szíve a másikétól. Olyan sok mindent elképzeltem már ebben a két hónapban, túlságosan is beleéltem magam. Azt kívánom bárcsak érezne még ő is valamit... Valami pici érzést felém, de tudom, ez mind csak álom marad. Nagyon rossz érzés, mikor te tudod, hogy még mindig teljes szívedből őt szereted, de a másik már elengedett és nem gondol rád úgy többé.

Chris biztatóan megmarkolta a combom, viszont ezzel csak azt érte el, hogy kizökkentem a gondolataimból. Lesöpörtem kezét, majd felálltam az asztaltól. Nem érdekelt, mit fogok ezért kapni, tőlem ki is rúghatnak, talán az lenne a legjobb. Eljutottam arra a szintre, ahonnan már nincs menekvés. Ahova azon emberek jutnak, akiknek élete teljes kudarc és nincs értelem tovább szenvedniük. Magam mögött hagytam a nevemet kiabáló embereket és társaimat. Akik előttem álltak, miközben szobám felé szaladtam, mind fellöktem. Senki és semmi nem tudott volna már megállítani célom elérésében.

A szívem teljesen össze volt törve, egyetlen darab sem tartotta már egyben. Előttem még mindig Ash mosolygós arca lebegett, ahogy arra a másik lányra nézett. Azt a mosolyt mindig én kaptam meg tőle, csakis rám tekintett úgy. Torkomra  nyomás nehezedett, ahogy próbáltam visszatartani zokogásom.

Amit beértem a szobámba, egyből táskám elé léptem, s minden létező dolgot kiborítottam belőle. Egy valami után kutattam, ami segíthetett lenyugtatni hevesen verő szívemet. Miután megbizonyosodtam arról, hogy az ajtót bezártam, összekuporodtam a kanapé előtt. Minden egyes tabletta beszédes után megkönnyebbültem. Mintha mázsás súlyt emeltek volna le testemről, és szívemről egyaránt. 

Egyetlen hangforrás a szobában telefonom csengése volt, ami egyfolytában játszotta Ash kellemes hangját. Elnevettem magam, amikor eszembe jutott, milyen alattomos módon tudtam csak felvenni ezt a pár sort, ami szerinte borzasztó, de nekem mennyei hangok voltak. 

- Brynn - vettem fel a készüléket, majd nehezen kipréseltem fáradt ajkaim közül barátnőm nevét. 

- Hannah, kérlek mondd, hogy a szobánkban vagy. Kérlek ... - lihegte kétségbeesetten. 

- Mit érdekel az bárkit is, hol vagyok? - nevettem fel keserűen. - Ashtont főleg nem. Láttad te is Brynn, igaz? Túllépett rajtam. 

- Nyugodj meg kérlek, minden megoldódik, csak ne csinálj ostobaságot. Mindjárt ott leszek - hadarta el, s hallottam, ahogy idegesen ütöget valamit. 

- Amióta eljöttem az interjúról, azon gondolkoztam, hogy nem is ismertem egyáltalán Asht - a semmiből törtek fel belőlem a szavak, Brynn pedig csendben hallgatott. - Úgy éreztem, ismerem, azt hittem, sosem tenne olyat, amivel megbántana. Tévedtem. Nem vettem észre a rózsaszín ködtől, ami a szemem előtt volt, hogy ostoba voltam. Az egész életem most összedőlt a hamis ábrándok miatt. Ha tényleg annyira szeretett volna, nem fut más nő karjai közé. És még ő éreztette velem, hogy mindenért én vagyok a hibás, pedig nem csak miattam történt minden rossz. Esélyt sem adott arra, hogy bizonyítsak - zokogtam hangosan fejemet térdemre hajtva. - Szenvedek, Brynn. Egy ostoba dolog miatt lesz most mindennek vége - kezemből kiejtettem a telefont, s hagytam, hogy a földre hulljon. 

Nem figyeltem, már gondolkodni sem akartam, csak monoton mozdultam a kis zacskó után, s tartalmát a számba öntöttem. Bő folyadékkal lekísértem a tablettákat, majd lefeküdtem a kanapéra. Vártam, de nem tudtam, mire. Talán egy szebb életre, amikre ezek után lelhetek. Vagy talán egy álomra, ahol ő velem van és ujjamra húzta azt a gyűrűt. Gyerekekre, akik a mieink lehetnének, akiknek nevét közösen választottuk volna ki. Kiket hatalmas szerelemben és egyetértésben neveltünk volna fel. Mindezt átakartam élni, de ebben a világban már nem tudom. Nekem itt nélküle nincs helyem...

Senkit sem hibáztathatok azért, amiért itt fekszem ilyen mély sebbel szívemben, amit lehetetlennek tűnik begyógyítani, és nem hiszem, hogy valaha is be betudnám forrasztani ezeket a sebeket.

Gyakran könnyebbnek vagy biztonságosabbnak tűnik egyszerűen elutasítani, elfojtani, ellökni magunktól mindenféle segítő kezet, és elmenekülni egy olyan úton, amit a legjobbnak hiszünk, ami által gyenge szánalmas emberek leszünk, de legalább nem érezzük azt a mérhetetlen fájdalmat. Úgy teszünk, mintha nem létezne más út, csak a halál.