18. " Tudtam, hogy ezzel teljesen össze fogom törni "

Hannah Ashwin

- Negatív! - böktem ki remegő hanggal, miközben tekintetem továbbra is a papírra szegeztem.

Síri csend lett a szobában, mindenki szótlanul nézett rám és Luke- ra. Ashton lépett először és lassan mögém lépdelt, majd befészkelte magát a hátam mögé, kezeit átfonta derekam körül. Sírni akartam, minden emléket és fájdalmat elakartam siratni, de egyetlen egy könnycsepp sem csordult ki szememből. Viszont az adrenalin egyre gyorsabban áradt szét a testemben, ami mérhetetlen dühvel együtt párosult. Tönkretette az életem ezzel a hazugsággal. Mégis hogy tehette ezt? Hogy tud egy anya így gyűlölni? Engem, a saját gyermekét? Vajon boldog volt és nevetett, amikor látta mennyire összetörtem? Megfordult egy pillanatig is a fejében, hogy a saját vére vagyok és nem teheti ezt velem? Valószínűleg nem. Nem tudom, mit vétettem a születésemmel, a létezésemmel, de senki ember fiának nem kívánok ilyen életet, mint az enyém volt és lesz. Mert ezek után hogy tudnék pozitívan állni az előttem álló dolgokhoz?

Luke hátára simítottam tenyerem, de nem tűrte érintésem, sebesen elhessegette kezem a közeléből. Dühösen ugrott fel az ágyról, és pillantok alatt a szobán kívül volt, csak egy hangos ajtócsapódás maradt utána.

- Kicsim, nézz rám! - szólított meg kedves, lágy hangján Ash, fejemet pedig maga felé fordította. - Minden rendben lesz.

- Már hogy lenne? Hogyan? Semmi nem lesz már a régi... - szegeztem a tekintetem az ölemre. - Menjetek ki! Fel akarok öltözni.

Felemeltem a fejem és a többiekre néztem. Mike és Cal egyből vette a célzást, ahogy Eva is. Ashre tekintettem, majd biccentettem az ajtó felé, de nemlegesen megrázta a fejét.

- Veled maradok, Ann. Ne akarj kilökni, mert akkor most elmondom neked, hogy nem fog sikerülni - jelentette ki magabiztosan szemeimbe nézve.

- El kell mennem! Ki akarom csinálni azt a nőt... - hámoztam le magamról a karjait, és a szekrény elé álltam.

- Ez egyáltalán nem jó ötlet! - ingatta a fejét, amikor felé fordultam. - Ezzel csak megadod neki azt amit akart. Előtte fogsz kiborulni.

- Ó, nem tervezek kiborulást. Látod, nem? Teljesen nyugodt vagyok... - tártam szét a karjaimat értetlenül, majd ismét az öltözésnek szenteltem az időmet.

- Ne mondd azt nekem, hogy nem érintett meg a dolog, Ann, mert nem hiszek neked - emelte fel a hangját fél szemmel, s  még láttam, ahogy feláll az ágyról.

- Miért, mit akarsz hallani Ashton? - túrtam idegesen tincseim közé. - Tudni akarod, mi játszódik le bennem? Hidd el, annak egyáltalán nem örülnél! - fordultam el tőle ismét, majd magamra kaptam egy csőszárú farmert és egy laza trikót.

- Fejezd be ezt a flegma stílust! Mi a franc történt veled pár perc alatt? - arcizmai megfeszültek, elém lépett és kényszerített, hogy rá nézzek.

- Mi történt volna? Nem fogod fel, Ash? Az anyám hazudott nekünk. Tönkre tette az életemet és Luke- ét is. Te erre meg csak azt mondod, hogy minden rendben lesz? - rántottam ki kezem szorításából, majd én rámarkoltam csuklójára. - Rohadtul nincs rendben semmi! Hittem, akartam, hogy az a teszt pozitív legyen! Meg sem fordult a fejemben az ellenkezője, de tessék csodák léteznek, mert negatív lett! Szerinted mit érzek most? Ezek után folytatni tudom az életem normálisan?

- Fejezd be! - szorította össze szemeit idegesen.

- Te akartad tudni, akkor hallgass is végig! - rivalltam rá hangosan. - Mit érezzek Ash? Az anyám egy rohadék és elszakított attól a személytől, akivel boldog lehettem volna annyi szenvedés után. Fel tudod fogn,i hogy ha akkor megcsináljuk azt a rohadt tesztet, akkor minden másképp alakult volna? Ha nem futamodok meg és nem hiszek annak a boszorkánynak, akkor nem te... - nyeltem le az utolsó mondatott ijedten, mikor felfogtam, mit akartam mondani. Felpillantottam Ashre, kinek szemeiből szinte sugárzott a fájdalom.

- Hanem akkor Ő állna előtted? Ezt akartad mondani? - kiáltott rám, gyomrom pedig egyből görcsbe rándult.

- De nem így lett - nyeltem le könnyeimet, amik végre kitörni látszottak.

- És most? Mi lesz ezek után? Hiszen hú de nagy kapcsolat van köztetek a mai napig, talán felmelegítitek a régi emlékeket? - kérdezte cinikus nevetés közepette.

- Ne mondj ilyet! Igaz, minden megváltozott a percek alatt, de az irántad érzett szerelmem egy pillanatra sem veszett el. Nekem csak ez számít - fogtam meg alkarjait, s szemeibe néztem, de hátrébb lépett tőlem egy lépést.

- Mi van Luke- kal? Hogy tekintesz rá ezek után? Testvér vagy régi vonzódásként?

- Megőrültél - markoltam hajamba idegesen, mélyeket sóhajtva, hogy lenyugtassam magam.

- Megőrültem? Valóban? Akkor mi a francért nem mondod azt, hogy nem jelent neked semmit? Hogy ugyan olyan minden érzésed felé, mint mielőtt felbontottátok a borítékot? Mondd el, mit gondolsz Ann, az igazat, mert te vele kapcsolatban sosem azt mondod, amire valójában gondolsz. Tudni akarom, jogom van hozzá!  - ragadta meg a karom egy kezével, másikkal pedig állam és szemeimbe tekintett haraggal telve.

- Mert akkor hazudnék. Egy másodpercre, se többre, se kevesebbre játszottam el a gondolattal, hogy Luke és Én. De nem érzék iránta semmit, erre percek alatt rájöttem, mert engem nem érdekel senki más, csak te. Fogd már fel Ashton, köztem és  Luke között sosem lesz semmi, mert téged szeretlek - ordítottam rá könnyeimet elengedve. Zokogtam, hisztiztem karjaiba, míg Ő csak semleges arccal nézett rám.

- Ez a helyzet kétségeket ébreszt bennem Ann. Ahogy a múltatok is. Nem tudom elhinni azt, hogy ezek után nem éled fel kettőtök között a szikra... Nem bízom semelyikőtökben... Sajnálom - megrökönyödve hallgattam szavait, majd hátat fordított és magamra hagyott. Azokba a pillanatokban tört a lelkem újabb és újabb darabokra. Hogy történhetett ez? Mégis miért kellett nekem azokat mondanom? Egy részem emlékezett a Luke- kal töltött időszakra, de semmi érzelmet nem észleltem ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Ashtont szeretem, ebben még soha sem voltam ilyen biztos. Nekem csak Ő kell és nem Luke, vagy bárki más. Mondtam, amit mondtam és már bánom minden meggondolatlan szavam...

                                                                               

                                                                                 ***

Végül későbbre hagytam az Ashsel való beszélgetést, amihez valószínű mindkettőnknek le kell nyugodni, hogy rendesen át tudjuk beszélni a dolgokat. Utam nem vezet máshova, mint Carl lakásához. Anya elhagyta a házunkat 3 évvel ezelőtt és szinte biztos vagyok abban, hogy a drága apucihoz költözött, ahol gondtalanul élhet. A jól ismert kapukódot beütöttem a hatalmas vas kerítés előtt, ami percek alatt kinyitódott. Felhajtottam a bejáróra, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében elhagytam a járművet.

Öklömet kopogásra emeltem, de mielőtt megtettem volna, megálltam. Készen állok arra, hogy ennyi idő elteltével találkozzak vele? Végig tudom vajon csinálni? Gondolkodni nem volt időm, mert az orrom előtt az ajtó kinyílt és Carl meglepett arca tárult szemeim elé.

- Hannah? Mit keresel itt? - lepődött meg a férfi jelenlétemen.

- Hol van Anya? - kérdeztem feldúltan és átfúrtam magam mellette, majd beviharoztam az előszobába.

- Nincs itt Anyád. Honnan vetted mégis, hogy itt van? - húzott vissza karomnál foga és maga felé fordított.

- Ne próbálj átverni. Ismerem őt jobban, mint gondolná. Ki vele! Hol van? - emeltem fel a hangom.

- Ideges vagy, bár nem tudom miért. Viszont jobban tennéd ha elmennél... Most! - parancsolt rám és az ajtó felé taszigált, de magabiztosan kirángattam karom a szorításából.

- Nem dobhatsz ki! Beszélni fogok vele - ordítottam rá.

- Kivel veszekszel Apa? - jelent meg Anya a nappali ajtajában s mikor észrevett, feltűnően végigmért, ahogy én is őt. Semmit nem változott az évek alatt. Kurvás megjelenését a korához képest még mindig megtartotta.  Apró miniszoknya takarta el intim területét, de falatnyi felsője sem bújtatott sokat, éppen csak eltakarta felturbózott melleit. Szőke haja a válláig omlott, és sminkje sem volt valami szolidnak nevezhető.

- Rebecca - szólalt meg gúnyos mosollyal rám nézve, karjait pedig összefonta mellkasa előtt.

- A nevem Hannah - sziszegtem idegesen, majd lassan elindultam felé. Egyik kezemmel táskámban matattam a teszt után kutatva.

- Úgy hívlak, ahogy akarlak, én szültelek! - váltott át hangneme szigorúvá.

- Te nekem nem vagy senkim. Csak egy nő vagy, aki világra hozott - álltam meg előtte arcára tekintve.

- Látom, semmit sem változtál, Aranyom. Makacs vagy és még mindig túl nagy a szád - fintorgott lenézően és elakart indulni, de elkaptam a csuklóját és a papírt a szemei elé nyomtam.

- Hazudtál! - kiabáltam szinte az pofájába tolva az enyémet. - Hogy voltál erre képes? Hogy tehetted ezt velem?

- Oh szóval elvégeztétek a tesztet? - kacagott fel. - Nem későn egy kicsit?

- Dögölj meg! - szorítottam meg csuklóját idegesen, mire felszisszent és elakarta húzni kezét, de erősen tartottam.

- Enged el az Anyád, Hannah - fogta közre derekam Carl és arrébb rántott a nőtől.

- Eresz el! Nem érted, mit tett? Hazudott nekem! Elhitette velem, hogy Luke a testvérem! - kapálóztam karjai között. - Tönkre tetted az életünket! Hogy volt pofád ehhez? Miért fájt neked annyira, hogy szerettem azt a fiút?

- Hogy mit tettél, Angela? - nézett Anyámra Carl.

- Jól mondta az unokád. Igen, hazudtam! Nem bírtam elviselni, hogy te éled a kis élteted és ismét boldog vagy azzal a fiúval, miközben szenvedned kellett volna, amiért megölted a fiamat! - állt elém, majd hirtelen egy pofont kevert le nekem. Carl azonnal eltolt maga elől és a háta mögé utasított, amivel igazán meglepett, de nem csak engem, hanem Anyát is. Sosem tett értem semmit a férfi, mindig akárhányszor is látta anya viselkedését velem szemben, csak csendben maradt és nem foglalkozott velem.

- Még véded ezt a gyilkost? - háborodott fel Anya. - Én vagyok a lányod, mellettem kellene állnod. Megölte az unokádat! Hogy tudod azok után védelmezni?

- Baleset volt - szólalt meg Carl nyugodt tekintettel. - Hannah nem tehetett róla, Angela. Bárkivel megtörténhetett volna. Nem szánt szándékkal ütközött.

- Ne próbáld nekem beadni az ellenkezőjét! - pirosodott el Anya arca a méregtől. - Egy gyilkos és csak szenvedést érdemel. Már akkor tudtam, hogy csak szenvedést fog okozni nekem, amikor megszületett.

- Hogy mondhatsz ilyet Angela? - jelent meg a köreinkben Nagyi. Elszakadtam Carl karjai közül és zokogva, de egyből a Nagyi védelmező ölelésébe menekültem.  - Semmi baj Ann, ne sírj, Kincsem! - simogatta meg a hátam óvatosan.

- Nem hiszem el, hogy mindenki az Ő pártját fogja! - túrt idegesen a hajába, s gyilkos pillantásokat küldött felém. Nagyi vállába temettem arcom és tovább folyattam könnyem. Elhagyott az erőm. Nem voltam felkészülve erre az egészre. Annyi mindent akartam neki mondani, de a szavak a torkomra fagytak, a gondoltaim pedig az irántam érzett gyűlöletén jártak.

- Hallottam mindent, ami az előbb elhangzott, lányom - hallottam meg Nagyi hangját. - Csak egy kérdésem lenne. Miért tetted? Mégis mire volt jó ez a hazugság?

- Mire? - kelt ki magából. - Mert megvetem ezt a lányt! Tiszta szívemből gyűlölöm, azt akartam, hogy szenvedjen. Minden szörnyűség, ami engem ért az életben, az az Ő hibája. Így hát nem hagyhattam, hogy boldogan élje a kis életét. A hányinger elkapott, amikor megláttam azzal a fiúval csókolózni és mosolyogni. Ismertem a családját és egy perc alatt megfogalmazódott bennem az a kis tökéletes terv. Tudtam, hogy ezzel teljesen össze fogom törni és szenvedni fog. És lám, igazam lett, mert szenvedtél és elmenekültél innen. Azt hittem, örökre megszabadultam tőled, de te pofátlanul visszajöttél és beköltöztél a házamba. Azt hiszed, nem tudok róla? Semmi jogod ott tartózkodni! - lépett mellénk és kitépet a nagyi karjai közül, de Carl ismét közénk állt.

- Angela, fejezd ezt be! - fújtatott a Nagyi is dühösen Anyára. - Az nem a te házad, hanem Hannah- é. Én írattam a nevére! Neked ahhoz már semmi közöd. Ami pedig a hazugságod illeti... mindent kinéztem volna belőled, de azt sosem, hogy ilyen módon ártanál a lányodnak. Én nem ismerlek téged. Nem egy ilyen lányt neveltem fel. Hova lett az én kedves kislányom?

- Hova? Meghalt, amikor ez itt megfogant - mutogatott rám undorodva.

- Akkor nem kellett volna szétraknod a lábad és nem születek meg! - kiáltottam rá zokogva. - Gyűlöllek és bárcsak megdögölnél!

- Nem raktam szét annak a görénynek a lábaim!. Jól vigyázz, mit mondasz! - tépte ki magát ismét Carl karjai közül és egy újabb pofont kaptam, ami jobban csattant, mint az előző. És jobban is fájt. Égett az arcom és sajgott. Valószínű az ujjainak a nyoma is meglátszott.

- Tudni akarod kislányom az igazságot, miért gyűlöllek? - rángatta meg a könyököm. - Mert arra a rohadékra emlékeztetsz, aki megerőszakolt. Ugyan úgy nézel ki és hánynom kell, akárhányszor csak rád nézek.

Megdermedtem szorításában egy pillanatra. Megerőszakolták és én annak az alaknak vagyok a gyereke?

- Nem csodálkozom, hogy megtörtént veled, hiszen nézz magadra. Biztosan akkor is így öltöztél - feleltem neki dühösen. Nem érdekelt. Egyszerűen nem tudtam vele jelenpillanatban együtt érezni. Olyan sok fájdalmat okozott nekem, hogy nem tudom már megsajnálni. Nekem Ő már semmit sem jelent.

- Takarodj innen! - ordított rám feldúltan, és az ajtó felé ráncigált.

- Angela, engedd el! - sietett utánunk nagyi és lefejtette Anya kezét könyökömről.

- Ne szólj bele az életembe! - haragosan fordította fejét az asszonyra. - Azt teszek vele, amit akarok. Ott rúgok belé, ahol akarok. Mindennek Ő az oka. Megszületett és utána pedig megölte a fiam. Megérdemli, hogy kínozzam!

- Nem ártottam neked semmivel! - csúsztattam ki kezem az övé közül. -  Nem tehetek arról, hogy megerőszakoltak és, hogy megszülettem. Nem az én hibám! Soha egy rossz mozdulatom vagy mondatom nem volt feléd. Talán még régen szerettelek is és azt akartam, te is szeress engem, ezért pedig mindent tőlem telhetőt megtettem. Soha nem tettem semmi olyat, amivel csalódást okozhatnék neked. De most már tudom, miért nem volt neked soha elég az, amit csináltam. Viszont én nem tudok veled együtt érezni, amiért az történt veled. Megöltél minden érzelmet, amit valaha is éreztem feléd. Elérted a célod többször is, mert szenvedek már évek óta. Mindent elvettél tőlem, ami valaha boldoggá tett. És hidd el, én jobban szenvedtem, mint te, nekem nagyobb fájdalmat okoztál, mint neked az a férfi.

Szótlanul bámult rám, kezei pedig idegesen remegtek a teste mellett. Nem érdemeltem meg, amit tőle kaptam. Az egészről nem tehettem, mégis az én életemet rombolta le. Az én lelkemet és szívemet törte össze.

- Remélem most már boldog leszel, mert hidd el, többet nem fogsz látni. Egy utolsó dög vagy a szememben, semmi több. Nem vagy arra méltó, hogy Anyának hívjanak! - eresztettem felé még egy utolsó lenéző pillantást, majd távoztam a házból.

Összetörten sétáltam az autóhoz. Hátamat a kocsi oldalának vetettem, fejemet pedig az ég felé emeltem. Miért is hittem, hogy ez a karácsony más lesz? Sőt, ez volt a legborzalmasabb az összes közül. Csak egy percre, se többre, se kevesebbre, miért nem lehetek boldog? Nekem miért nem jár ki, mint mindenki másnak? Annyira nagy bűn lenne, hogy megfogantam? Én nem tehetek róla, hogy megerőszakolták. Én nem vagyok hibás abban. Nem tudom, mit érzett akkor és min ment keresztül, de én sosem dobnám el magamtól a gyermekem és nem okoznék neki fájdalmat ok nélkül. Mert Ő ok nélkül bántott. Nem engem kellett volna a földbe tipornia, hanem azt a férfit. Belefáradtam, már a sok könnybe és szomorúságba, amit Ő okozott nekem. Nem akarok többé szenvedni és félni. Élni akarok, szeretni és őszintén mosolyogni...

- Hannah, Kincsem - rángatott ki gondolataim közül Nagyi meleg keze, ami az arcomat simogatta. - Nem lesz semmi baj - törölgette le könnyeimet, amiket észre sem vettem, hogy eleredtek.

- Nagyi - szipogtam, letörölve arcomról a sírás nyomait. - Sosem hittem, hogy ez áll a gyűlölete mögött. De Nagyi, én nem tehetek róla, igaz? - törtem össze ölelésében.

- Hannah, ne is gondolj ilyenre. Nem a te hibád. Sajnálom, hogy Angela így bánt veled és azt is, amiért ennyire gyűlöl téged. Mindig azt mondta, jól van, de ha ezeket korábban tudtam volna meg, biztos, hogy elviszem egy pszichológushoz.

- Már teljesen mindegy, mit teszel vagy tesz magával. Számomra Ő halott. Annyira gyűlölöm Őt! - markoltam blúzába zokogva. - Megölt engem, eltaposott, megalázott, elvett tőlem mindent.

- Ne mondj ilyeneket! Annak ellenére te végig erős voltál, és az is maradtál. Nálad bátrabb lánnyal sohasem találkoztam. Pár csatát megnyert Anyád, de az igazi háborút te fogod, mert tudom, hogy boldog leszel - mosolygott rám kedvesen. Alig láthatóan bólintottam, s kisebb erőltettet mosolyt eleresztettem én is felé.

- Ugye te mindig itt leszel nekem?

- Sosem engednélek el. Az unokám vagy és bármikor felkereshetsz. Ha nem is idejössz, én szívesen megyek hozzád vagy találkozunk valahol, rendben?

- Tudod most a fiúkkal lakom - vakartam meg tarkóm félve pillantva meglepett arcára.

- Oh, nos, sejtettem, hogy ez lesz. Láttam pár újságcikket rólad és egy fiúról. Carl is mesélt egy két dolgot.

- Ashtonnak hívják - mosolyodtam el.

- Szereted igaz?

- Nagyon - suttogtam. - De ma Ő is belekeveredett ebbe az egész históriába és összevesztünk.

- Drágám, minden rendben lesz. Ne hagyd, hogy Anyád ismét legyőzzön. Menj, beszélj a fiúval! - hessegetett nevetve az ajtó felé. Kinyitotta, majd szinte betuszkolt rajta.

- Angela miatt pedig ne fájjon a fejed, bízd rám. Te csak a saját boldogságoddal foglalkozz, Kincsem - hajolt be az ablakon keresztül és puszit nyomott homlokomra. A nagyi szavai némileg megnyugtattak és kezdtem lassan felengedni az anyám által keletkezett sokktól. Fájt! Minden szó sebeket hagyott a lelkemen, ami ma a szájából elhangzott. Tudtam, mire vállalkozom amikor idejöttem, de valahol a szívem mélyén reménykedtem benne, hogy az igazság nem lesz ilyen fájdalmas. Egy kolonc vagyok... Egy erőszaktevő ember gyermeke... Nevetnem kell már lassan azon a  sok hazugságon, amin az életem alapszik. Egyáltalán nem így képzeltem el a jövőmet! Gyermekként nem aggasztott annyira a sok kín, amit Anya miatt éltem át, akkor még nem fogtam fel igazán a jelentőségüket. Csak csendben meglapultam és vártam, de mire, azt még magam sem tudom. Mert sohasem lett jobb. Ahogy nőttem, úgy nőtt anya gyűlölete is felém. Mikor már fel tudtam fogni a dolgok jelentését és áttudtam élni a fájdalmakat, a sanyargatása mindennapossá vált. Viszont akkoriban volt egy megmentőm, akinek a karjai között mindig megnyugvásra leltem. Ott volt nekem Hayden, akivel mindent meg tudtam osztani, aki elterelte a gondolataimat egy kedvesebb és barátságosabb világ felé. Sosem hagyott magamra, akárhányszor sírtam, Ő ott volt és letörölte a könnyeimet, ápolta a lelkemet. Vajon Hayden is tudott arról, hogy ki az apám? Hiszen anyuci kicsi fia volt, Ő volt az első számú gyerek. Sokszor kaptam rajta őket, amint meghitten beszélgetnek, mint egy igaza anya és gyermeke. Talán beavatta őt is ebbe a titokba és azért védelmezett annyira a bátyám? Őszintén, nem tudom már, mit higgyek. Annyi hazugságot hallottam már az évek alatt. Talán jobb lenne ismét eltűnni minden, és mindenki elől, újrakezdeni az életem távol az emlékektől. De akkor ismét gyáva lennék, nem? Megfutamodnék másodjára is... Nem tudom már, mit kellene tennem és mi lenne a helyes döntés. Csak annyit tudok, hogy Ashton mellett kell maradnom. Őneki kell lenni az új megmentőmnek, aki összetartja azt az apró szívet, ami bennem dobog. Mert most egyedül csak miatta ver oly sebesen. Talán Ő az esélyem egy új kezdetre, már csak az arra vezető utat kellene megtalálnom, s végre egyenesbe hozni az életem...

A rádióból feltörő halk zene térített vissza a valóságba. Egy pillanatra letekintettem a lejátszóra és hangosabbra vettem a készüléket. Meglepődtem hirtelen a saját hangom hallatán, mégis megmosolyogtatott a tudta, hogy már eljutottunk arra a szintre, hogy minden rádióműsor játssza a számainkat. Kissé visszabillentett letargikus hangulatomba ez a dal. Sosem tartozott a kedvenceim közé. Abban az időszakban írtam, amikor Hayden halála minden gondolatom felemésztette. Jace pedig ragaszkodott ehhez a dalhoz. Nem tudom, mi okból, de dührohamot kapott, szó szerint, amikor megtagadtam ennek a dalnak a feléneklését. De most is, mint máskor, győzött az akarata vagyis inkább Carl- é, mert neki is megtetszett. Pedig nem tudom, mit lehet egy ilyen drámai számban kedvelni. Oldalra biccentettem fejem, s hagytam, hogy a szél a hajamba kapjon. Elengedtem minden gondolatom, és próbáltam ismét átélni a dalt, mint akkoriban amikor papírra vetettem.

 Nem vagyok idegen, nem, a tiéd vagyok már

Megrokkant dühvel s könnyekkel, melyek még mindig fájdalmasan hullnak

Egy törékeny test, mely belefáradt a boldogtalanságba

És amikor találkozik a pillantásunk, tudom, hogy észre fogod venni

Nem akarok félni

Nem akarok meghalni legbelül, csak azért, hogy lélegzethez jussak

Elegem van már abból, hogy ilyen érzéketlen vagyok

Megkönnyebbülök, amikor megvágom magam

Lehet, hogy őrültnek vagy fájdalmasan bátortalannak tűnök

És lehet, hogy ezek a sebek nem lennének ennyire elrejtve

Ha csak egyszer is a szemembe néznél újra

Egyedül érzem itt magam, s fázom

Bár nem akarok meghalni

De az egyetlen érzéstelenítőszer,

amitől úgy érzem élek, megöl legbelül

Nem akarok félni

Nem akarok meghalni legbelül, csak azért, hogy lélegzethez jussak

Elegem van már abból, hogy ilyen érzéketlen vagyok

Megkönnyebbülök, amikor megvágom magam

Fáj, de nem vagyok egyedül, nem vagyok egyedül

Nem vagyok idegen, nem, a tiéd vagyok már

Megrokkant dühvel s könnyekkel, Melyek még mindig fájdalmasan hullnak

Egy törékeny test, mely belefáradt a boldogtalanságba

De nem akarok félni

Nem akarok meghalni legbelül, csak azért, hogy lélegzethez jussak

Elegem van már abból, hogy ilyen érzéketlen vagyok

Megkönnyebbültem, amikor megvágtam magam

Szánalmas... ez volt első szó, ami eszembe jutott ezekkel a sorokkal kapcsolatban. Sok ostobaságot tettem a múltban, s ez volt az egyik, amivel ártottam magamnak. Számtalan káros dolgot tettem a testemmel, de a vagdosás volt a legapróbb hibám. Igen, megtettem... Nem egyszer, nem kétszer, de hamar rájöttem, ezzel semmit nem érek kell. Azzal, hogy megvágom magam, a fájdalmam nem fog eltűnni. Talán szerencsésnek érezhetem magam, amiért nem szoktam rá erre a tevékenységre. Túl tudtam jutni azokon a gondolatokon, amik a penge irányába tereltek. Erős voltam, mert tudtam, hogy én nem vagyok ilyen. Lelkileg sérült voltam, de az eszem még a helyén volt. Nem vagyok büszke magamra, amiért megtettem, még ha rövid ideig is. De talpra álltam és nem vetemedtem többé ilyen eszközökhöz csak azért, hogy enyhítsék a fájdalmamon. Ha őszinte akarok lenni, szart sem ért egy idő után, ha megvágtam magam. Ugyan úgy éreztem a bánatot és a szenvedést, és a vagdosás semmit sem segített rajtam. Lehet, ezért is tudtam olyan hamar abbahagyni. Nem a legszebb időszak az életemben, de ez is a részem, amit nem könnyű elfelejtenem.Valamint egy újabb titkom, amit csak én tudok, én ismerek, senki más.

A ház előtt a térdeim szó szerint remegtek. Olyan gombóc volt a torkomban, hogy nyelni is alig tudtam. A tenyerem izzadt, a levegőt pedig ziláltan vettem. Nem az anyával való vita volt szerintem a legrosszabb, ami ma történhetett velem, hanem az, ami most fog rám várni. Ashton és Én is lobbanékonyak vagyunk, ami a szívünkön az a szánkon. Nem akarom, hogy ismét valami ostobaságot mondjak és elrontsak mindent, amit felépítettünk. Vettem egy utolsó mély levegőt, lenyomtam a kilincset és beléptem a lakásba. Szokatlan csend uralkodott, amit furcsálltam. Általában hangos zsivaj van, akárhányszor átlépem a küszöböt, de most még egy tű padlóra esését is meghallottam volna. A nappaliig vánszorogtam, ahol egyedül Mike- ot találtam, aki hátravetett fejjel ült a kanapén és a plafont tanulmányozta. 

- Mike - szólítottam meg a fiút, aki megijedt hangomtól és hirtelen felugrott korábbi pozíciójából.

- Ann, végre - engedte ki a bent tartott levegőjét. 

- Hol vannak a többiek?

- Calum és Eva Luke keresésére indultak, egyszerűen eltűnt - birizgálta idegesen karkötőit csuklóján. 

- Időre van szüksége. Nem fogják megtalálni - bámultam a földet szótlanul.

- Pedig jobb, ha összekapja magát, mert holnap indulunk és ott kell lenni.

- Tudom - sóhajtottam. - Ashton fent van? - biccentettem az emelet felé. 

- Tudod... Ő... - kezdett el dadogni, ami megrémített. - Nincs már itthon. 

- Mit jelentsen ez? - kérdeztem indulatosan.

- Elmenet, Ann. Összepakolt és elment. Annyit mondott csak, hogy a turné után talán beszéltek. Nem tudom mi történhetett, amiért ennyire összevesztetek, de ne aggódj, megoldódik minden - szelte át a köztünk lévő távolságot és a karjaiba zárta remegő testem. 

- Nem teheti ezt velem! Most nem! - kezdtem el sírni karjai között, majd hisztérikusan a telefonom után kezdtem el kutatni. 

- Nyugodj meg, kérlek! - próbálta meg össze-vissza hadonászó kezeimet lefogni, de mindig kirántottam kezemet az övéi közül. Idegesen borítottam ki a táskám tartalmát a kanapéra és keresgéltem a temérdek kacat között. Ahogy ráleltem, máris nyomtam az első gyorshívót, ami az övé volt. Csak csengett és csengett, én pedig minden csengésnél összetörtem. Ez nem történhetett meg! Nem lehettem ilyen ostoba, nem hozhattam magunkat ilyen helyzetbe! 

- Hannah - vette fel szinte az ezredik csörgésre. 

- Mi a szart akar ez jelenteni Ash? - emeltem fel hangom. - Elhagytál? - suttogtam az utolsó mondatott könnyeimmel küszködve.

- Nem hagytalak el, csak időt adok neked. Úgy érzem, nem vagyok képes Luke ellen harcolni, egyszerűen gyenge vagyok hozzá - felelte meggyötört hanggal. 

- Nem kell ellene harcolnod, miért nem fogod fel? Én téged szeretlek, csakis téged! 

- Nem tudom, Ann. Sok gondolat kavarog most a fejemben. Csak le akarok nyugodni egy kicsit és ez a három hét tökéletes lesz erre. Szerintem kell most ez a kis szünet nekünk. Addig te is el tudod rendezni az érzéseidet. 

- Nem hagyhatsz így magamra, pont most, Ashton! - törtem ki zokogásba, s Mike azonnal karjai közé zárt. - Kérlek...

- Sajnálom, Hannah - felelte halkan s bontotta a vonalat ezzel a szívemet és lelkemet teljesen összetörve....

Sziasztok!

Kis késéssel, de meghoztam a várva várt részt. Kíváncsi vagyok mit szóltok a teszt eredményéhez. Erre számítottatok ? 

És szerintetek jogos Ash kiakadása?
Véleményeiteket várom megjegyzésben és Chat-ben egyaránt! 

Ölelés nektek Sofiaa.:*