" Különkiadás " :D

Sziasztok!
Meg is hoztam a különkiadást, remélem mindenkinek tetszeni fog. 
Ez a kis részlet, még Hayden halála előtti napokban játszódik valamint Ann és Luke kapcsolata is szerepet kapott benne!
Megjegyzéseiteket várom :D 
Sofiaa^^

Hannah Ashwin 

Nehéz hónapok, hetek, napok sorakoznak a hátam mögött. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is oda jutok, ahol keserves életem elmúlt három hónapját töltöttem. Nem szabadott volna engednem a kísértésnek, és rabjává válnom a szereknek. Segítségért kellett volna kiabálnom, minden erőmmel a tisztán maradásra lett volna a cél koncentrálnom. Helyette jobban belevetettem magam a kábulat világába, és eltaszítottam magam mellől mindenkit. Pedig, ha nem vagyok makacs és akaratos, talán ma nem kellene félve felöltöznöm, ijedten elindulnom az iskolába. 

Egyszerűen csak szeretném kitörölni a múltam azon szakaszát, és csakis a jövőmre koncentrálni. 

Nehéz sóhaj hagyta el tüdőmet, amint talpam a szőnyegre helyeztem. Percekig ültem az ágyam szélén, próbáltam minden erőmet összeszedni ahhoz, hogy fel tudjak öltözni. De ahogy szemeim az íróasztalon pihenő táskámra tévedtek, minden magabiztosságom elszállt. Hogyan nézhetnek a barátaim szemébe azok után, hogy majdnem túladagoltam magam? Vagyis inkább az a főbb kérdés, ők miként tekintenek rám? Egy drogosra, aki nem bírt ellenállni a szereknek? Vagy egy teljesen összeroskadt lányt látnak, aki kétségbeesésében összevagdosta magát, hogy érezzen akár egy kis fájdalmat is, ha már az élete fenekestül felfordult? Őszintén, nem tudom, nem hiszem, hogy képes lennék eléjük állni mindezek utána. Eltaszítottam őket magamtól, egyetlen egyszer sem hagytam, hogy meglátogassanak vagy telefonon beszéljenek velem. Elzárkóztam előlük, mert akkoriban úgy gondoltam, hogy helyesen cselekszem. 

Ökölbe szorítottam kezeimet, s kényszerítettem magam, hogy felálljak az ágyról. Lassan, de tényleg nagyon lassan vettem át a pizsamát az utcai ruhámra. Úgy voltam vele, minél később készülök el, annál később kell találkoznom velük. 

- Ann, bébi! – halk kopogás hallatszott az ajtón felől. Nem törődve testvérem kopogásával, még egyszer, utoljára a tükrömbe néztem. Arcom még mindig sápadt volt, és hatalmas Gucci táskák a szemem alatt sem segítettek az ábrázatomon. Smink még csak az eszembe se jutott, s időm sem volt már rá. Vállamra akasztottam a táskám, miközben az ajtó fele indultam. Ahogy kitárult a szerkezet, szembe találtam magam Haydennel, aki kitartóan várt rám. 

- Mehetünk? – kérdezte mosolyogva, majd összekulcsolta ujjainkat, és a nappaliba vezetett. 

- Hay, nem muszáj velem jönnöd. Menj nyugodtan próbálni, én megleszek – motyogtam, majd elvettem a pultról a reggelim, amit gondolom ő készített el. 

Nem törődtem bátyámmal, elraktam a táskámba mindent, és elsuhantam mellette. Két lépést, ha megtehettem, mikor karjai a derekamra simultak, s hátam erős mellkasának feszült. Óvón tartott karjai között, arcát belefúrva göndör fürtjeim közé. 

- Nem lesz semmi gond, Hannah – szorított magához. – Tudom, hogy félsz a többiek reakciójától, de te is tudod, hogy mennyire szeretnek. Nem fognak elítélni azért, amit tettél. Ennél már jobban ismerhetnéd őket. 

- Félek... – suttogtam . – Te sem tudhatod, mi zajlott le bennük az elmúlt hónapokban. Olyan dolgokat tettem, és mondtam nekik, amiért simán gyűlölhetnének – mondtam, majd ki akartam bontakozni karjai közül, de csak azt értem el vele, hogy maga felé fordított, s kék szemeit mérgesen enyémbe fúrta. 

- Miért komplikálod túl a dolgokat? – tűrt idegesen szőke tincsei közé. – Bébi, minden ember hibázik, vannak, akik sokkal rosszabb dolgokat tesznek, mint amiket te tettél. Nem mondom, hogy könnyen elfelejthető, hogy milyen mélyre süllyedtél a drogok világában, de te is csak egy ember vagy, aki elkövetett egy baklövést. Senki nem ítél el ezért, sőt, talán most jobban szeret mindenki azért, mert képes voltál felállni a padlóról. Megmutattad mindenkinek, hogy fel lehet épülni a függőségből. Ők hittek benned, hiába taszítottál el mindenkit magad körül. Erre a napra várnak már mióta beköltöztél az otthonba. Hidd el nekem, senki nem fog lekicsinylően bánni veled, vagy esetleg megbántani, amiért függő voltál. Csak egy esélyt adj nekik – nézett kérlelően szempárjaimba. 

Tekintetem könnyes volt, ahogy karjai közé simultam, és szorosan összezártam háta mögött kezeimet. Igaza van, nem félhetek tőlük. Hibáztam, de minden erőmmel azon kell lennem, hogy helyrehozzam minden ballépésemet. Ha ők tényleg igaz barátok, kiállnak mellettem, bármilyen rossz dolgot is vittem véghez. 

Hayden türelmesen ült mellettem a kocsiban, miközben az iskola előtti parkolóban állt. Tenyerem izzadt, hiába töröltem meg többször is nadrágomba. A gombóc torkomban egyre csak nagyobb lett, amint a kapu előtt megpillantottam barátaimat. Félve néztem testvéremre, de csak szemtelen vigyorával találtam magam szemben. 

- Töröld le azt az átkozott vigyort a képedről! Te most komolyan élvezed, hogy ennyire izgulok? – förmedtem rá idegesen. 

- Igen! – röhögte el magát. – Esküszöm, nem láttalak még ennyire idegesnek, pedig már 18 éve boldogítod az életemet. 

- Kedvességed határtalan – forgattam meg szemeim. – Akkor, ha olyan nyugodt vagy, mondd el kérlek szépen, miként kezdjek neki a bocsánat kérésnek. 

- Sehogyan – vonta meg a vállát. – Csak menj oda, és hagyd, hogy a dolgok maguktól történjenek. Nem lesz jobb, ha itt idegeskedsz – villantotta meg ezerwattos fogsorát felém, majd kiszállt a járműből. 

Lassan felém kocogott, kinyitotta oldalam felől az ajtót, s udvariasan megvárta, amíg kiszállok. Mély levegőt vettem, felnéztem testvéremre, aki csak magabiztosan átkarolta vállam, és elindította lábaimat a főbejárat felé. 

- Itt leszek melletted, ne félj. Odamész, köszönsz, majd megvárod, miként fogadnak. Ha nem túl jól, akkor csak lazán tovább sétálunk. Amíg be nem csöngetnek, veled maradok. 

- Szabad neked az iskola területén tartózkodni? – vontam fel szemöldököm játékosan. 

- Hannah, kedves – beszélt öntelt képpel, rám tekintve. – Egy hatalmas félmeztelen posztert ajándékoztam a portásnőnek magamról. Szóval le van kenyerezve a nyanya. 

- Azt az egoista mindenedet, Hay! – nevettem el magam, derekát ölelve. – Szegényt hogy mered kihasználni? Sőt, hogy merészeled bevetni a "Sztár vagyok, mindent megtehetek"-trükköt? 

- Majd amikor te is híres leszel, megnézem, miként fogod kihasználni a hírneved – mosolygott, kezét feljebb dobva vállamon. Megforgattam szemeim bárgyú mosolya láttán, s oldalába csíptem játékosan, mire hangosan fel mordult. 

- Én nem leszek híres énekes – feleltem némi gúnnyal hangomban. – Nekem nincs olyan tehetségem, mint neked. Plusz elég a családban egy dalos pacsirta. 

- Te tiszta hülye vagy! – morogta orra alatt. – Majd meglátom, mit felelsz, amikor már a színpadon állsz a rajongóid előtt.

- Az sosem fog megtörténni – emeltem fel mutató ujjam, és ezzel lezártnak tekintettem a témát. 

Szorongásom egyből előjött, ahogy elértük a főbejáratot. Hay még mindig szorosan ölelt, és terelgetett a kapu fele. Amint fel mertem emelni a fejem a nagy földpásztázásosomból, szemeim egyből rég látott barátaimat találták meg. Percekig némán nézett rám mindenki, egyikünk sem szólalt meg. Többször szólásra nyitottam számat, de a szavak szinte a torkomra fagytak. Nem tudtam miként is kellene kezdenem, mi legyen az első mozdulatom feléjük. Végül Mike törte meg a kínos hangulatot azzal, hogy kitépett Hayden karjai közül, és sajátjába vont. Kezei erősen fonódtak felsőtestem köré, szinte fuldokoltam ölelése által. Védőn, szeretettel és örömmel tartott. Pár könnycsepp legördült arcomon, mikor viszonoztam tettét, majd, mintha az életem függne a fiún, olyan szorosan kapaszkodtam belé. 

- Annyira hiányoztál, Hercegnőm! – suttogta hajamat simogatva. – Soha többet ne csinálj ilyet! Nem akarom, hogy kilökj az életedből! – mondta búskomoran. Aprót bólintottam, könnyeimmel tovább áztatva pólóját. Hátamon ismét kezeket észleltem, vállamra pedig egy ismerős arc tette állát. Kezeivel átkarolta derekam, így a két fiú ölelésben álltam percekig. 

- Igaza van Mike- nak – puszilta meg arcom Cal mosolyogva, amit viszonoztam én is. – Még mielőtt teóriákat gyártanál, hogy utálunk meg ilyesmik, erről szó sincs. A barátaid vagyunk, és nem ítélünk el – szorított mellkasához mélyet szippantva hajam illatából. 

- Szeretlek titeket! – szabadítottak ki karjaimat fogásukból, s jól megszorongattam a fiúkat. 

Pillantásom testvéremre tévedt, aki mosolyogva dőlt a suli falának, minket figyelve. Hüvelykujját magasba emelte, mire elnevettem magam. Boldog voltam, amiért nem ítélnek el a többiek, és talán mindent tudunk onnan folytatni, ahol abbahagytuk. Én lennék a legboldogabb, ha a dolgok visszaállnának a rendes kerékvágásba, s mind mosolyogva tudnánk folytatni az utunkat. 

*** 

A pincében található stúdióban ültem Haydennel, aki új dalokat próbált papírra vetni kevés sikerrel. Elvileg segíteni jöttem volna neki, de az én gondolataim is teljesen másfele jártak. Hiányzott a mai napom teljes boldogságából valaki, akit nem láttam már hónapok óta. Azt hittem, ott lesz ma reggel, de nem hogy reggel, egész nap nem találkoztam vele. Boldog lettem volna már csak attól is, hogy egy pillantásra láthattam volna, de úgy látszik, vele tényleg elszakítottam minden köteléket, ami egymáshoz fűzött minket. De mit is várhattam, amikor kitaszítottam az életemből, játszottam az érzéseivel és kihasználtam, hogy mindketten labilisak vagyunk érzelmileg? De el szerettem volna neki mondani, hogy gondolkodtam, s rá kellett jönnöm, hogy nélküle nem tudom elképzelni a jövőm. El akarom neki mondani, mennyit jelent nekem a sok együtt töltött pillanat, még ha tilos is volt számunkra az effajta közeledés. 

- Beszéltél már Jace- szel? – zökkentett ki gondolataim közül Hay, ahogy meglökte a vállam. – Tudod, aggódik ő is érted. A barátnője vagy, de te előle is elzárkóztál. 

- Igen, a barátnője vagyok – tűrtem a fülem mögé egy tincset zavaromban. – Majd beszélek vele. 

- Miért érzem a hangodban a bizonytalanságot ? 

- Nincs semmiféle bizonytalanság a hangomban! – néztem rá szemrehányóan. – Egyszerűen nincs kedvem most róla beszélni. 

- Érdekes – felelte gúnyosan. – Figyelj, Ann! – tette kezeit a vállamra. – Ha már nem akarsz vele maradni, nekem azt elmondhatod és biztos vagyok benne, hogy Jace is megérti majd. 

- Hülyeségeket beszélsz! – léptem el karjai elől, s a gitáromhoz sétáltam. – Együtt akarok vele lenni – halkult el hangom, ahogy a hangszert a kezembe vettem. 

- Valóban? – szegezte nekem kék szemeit. – Ha tényleg annyira szeretnéd Ann, akkor nem írtad volna meg azt a dalt – bökött a füzetem fele. – Nagyon jól tudom, hogy kinek szól és az nem Jace. Amikor nem voltál néha beszámítható az intézetben, mindig az ő nevét suttogtad és a bocsánatát kérted. Nem egyszer találtalak úgy, hogy szorongattad a telefont és rá akartad magad venni, hogy felhívd. Mindent tudok Hannah, és nem ítéllek el, de annyit megérdemel Jace és Luke is, hogy nem áltatod őket – járkált idegesen a termében fel-alá. – Gondolkozz el Húgi, kérlek. 

Nézett szomorúan rám, majd felkapta a papírjait, és magamra hagyott a kusza gondolataimmal. Igaza van, mint mindig, de nem tudok helyesen cselekedni. Nem érdemli meg semelyikőjük, hogy szenvedjen miattam. Jace sokat jelent nekem, szinte mindenben Ő volt az első. Ő tanított meg igazán szeretni, és az élet boldogabb oldalát megismerni. De ott van Luke, kinek csupán egyetlen pillantása elég ahhoz, hogy elfelejtsem Jace- t és a karjaiba omoljak. Ha vele vagyok, megszűnik létezni számomra a külvilág, és csak rá tudom koncentrálni. A mosolyára, a hangjára, a szemeire, sőt az egész srácra. Tudom, hogy választanom kell, és érzem, hogy Luke áll hozzám közelebb, de félek. Mi lesz, ha már nem tiltott gyümölcsként tekintünk egymásra, és elmúlik a láng, amint nyíltan felvállalnánk? 

Kusza gondolataim egy percre sem hagynak nyugodni, csak még jobban felkavarják labilis lelkemben dúló érzelmeket. Kezembe vettem az említett füzetet, amit Hay mondott és kikerestem a szöveget. Átlát rajtam, mert tényleg nem Jace- hez szól. Minden egyes szó Luke- hoz köthető. Helyet foglaltam a székemben, magamhoz vettem a gitárom, a füzetet pedig elém helyeztem. Egyáltalán nem volt komponálva a dal, de fejemben már több ezerszer megismétlődött minden egyes akkord, ami ehhez a szöveghez illik. 

Őszintén mondhatom

Gondoltam rád

Mióta föl keltem ma, keltem ma

A fényképed nézem mindig

Ezek az emlékek visszajönnek az életbe

És nem érdekel 

Emlékszem mikor csókolóztunk

Még mindig érzem az ajkaimon

Mikor táncoltál velem

Zene nélkül

Emlékszem azokra az egyszerű dolgokra

Emlékszem, addig míg sírni kezdek

De az egyetlen dolog amit szeretnék elfelejteni

Az emlék amit szeretnék elfelejteni

Az a búcsúzás

Föl ébredtem ma reggel

És a dalunkat játszották

És a könnyeimen át énekeltem

Fölvettem a telefont és utána

Le is raktam

Mert tudom csak vesztegettem az időmet

És nem érdekel

Emlékszem mikor csókolóztunk

Még mindig érzem az ajkaimon

Mikor táncoltál velem

Zene nélkül

Emlékszem azokra az egyszerű dolgokra

Emlékszem, addig míg sírni kezdek

De az egyetlen dolog amit szeretnék elfelejteni

Az emlék amit szeretnék elfelejteni

Hirtelen a mobilom megcsördült

A te csengőhangoddal

Haboztam, de azért is felvettem

Olyan magányosnak hangzottál

És meglepődtem, mikor hallottam azt mondod

Emlékszel mikor csókolóztunk

Még mindig érzed az ajkaidon

Mikor táncoltál velem

Zene nélkül

Emlékszel azokra az egyszerű dolgokra

Addig beszéltünk, míg sírni kezdtünk

Azt mondtad, amit a legjobban megbántál

Az egyetlen dolog amit szeretnél ha felejtenék

Az a búcsúzás

Búcsúzás

Oh, búcsúzás

Könnyeim patakokban szántottak le arcom keskeny vonalán. Szipogásom által elhalt az utolsó kis énekhang ajkaim közül. Ujjaim erősen markolták a gitár részeit, ahol tartottam. Megsemmisülve ültem másodpercekig, mikor két kéz fonódott derekamra, s felemelt székemről, majd egy ismerős illatú testhez préselődtem. Lábaimat átvetettem dereka körül, fejemet mellkasába fúrtam, apró kezeimmel átkaroltam nyakát. Percekig csendben ültem ölében, csak halk szuszogásunk lengte be a termet. Karjai szorosan tartottak, lehelete csiklandozta nyakamat ahogy szuszogott, s néha apró puszit nyomott fedetlen vállamra. Kezét állam alá helyezte s lassan felemelte fejem arcához. Abban a pillanatban elvesztem jég kék szempárjai mélységében, amiből sütött a megbánás, az aggódás és a szeretete felém. Telt ajkait homlokomra nyomta, s hosszú percekig ott is tartotta őket. Kellemes borzongás járta át testem érintésére, s bár azt kívánhattam volna, hogy ezek a percek örökké tartsanak. Egymás tekintetében elveszve kémleltük a másik gondolatát. Tudni akartam, mit érez és ezzel nem voltam egyedül. Félve hajoltam közelebb hozzá, míg ajkaimat övé ellen nyomtam. Nem habozott egy percig sem, azonnal teljesítette vágyamat. Lágyan nyomta ajkait az enyéimre, óvatosan féltőn csókolt, mintha csak egy baba lennék, aki bármikor összetörhet. Arcomat két keze közé fogta ujjaival cirógatva arcom, kezeimet felfuttattam szőke tincsei közé és gyengéden beletúrtam. Nem volt semelyikünk követelőző, nem akartunk elsietni semmit. Nem akartunk túlfűtött csókcsatát, csak annyit akartam, hogy megértse fontos számomra. Apró puszikkal vált el ajkaimtól, homlokát pedig enyémnek döntötte. Újból egymásra találtak íriszeink, de most már ajkainkon mosolyt húzódott.

- Sajnálom, hogy nem voltam ott reggel, de féltem - suttogta kissé rekedtes hangján. - Féltem, hogy elkerülsz vagy esetleg leordítod fejem - meglepett arccal tekintettem rá. Leordítom? Ugyan miért, épp ellenkezőleg kellett volna történnie. 

- Miért tettem volna ilyet, Luke? - kérdeztem zavarodottan. 

- Mert én hoztam Brynnt az életedbe. Én hagytam, hogy belevigyen a rosszba. Össze voltam zavarodva, amikor szakítottunk, nem törődtem senkivel. Az pedig csak rátett még egy lapáttal, ami kettőnk között történt. Elveszve éreztem magam, közben nem nekem volt szükségem segítségre, hanem neked. 

- Már jobban vagyok - motyogtam fejemet mellkasának döntve. - Megküzdöttem azért, hogy ma itt legyek. 

- Tudom, Baba - cirógatta óvatosan arcomat. - Nálad erősebb lánnyal még nem találkoztam. Mindketten megjártuk a poklot, de most mégis itt vagyunk egymás karjaiba. Már csak azt szeretném, ha örökre így maradhatnánk, ha eltudnánk felejtetni egymással a múltat. 

- Velem akarod? - csuklott el a hangom. Belemarkoltam pólója anyagába, míg lélegzetvisszafojtva vártam válaszát. 

- Igen, veled - csókolt hajamba, ami melengette szívem, és mosolygásra késztetett. - De nem akarok bujkálni, Baba - húzta arcom az övéhez, s lágy csókot nyomott ajkaimra. 

- Nem leszel titok - néztem csillogó szemeibe. - Csak egy kis időt kérek, amíg lerendezem a dolgokat Jace- szel. Várni fogsz rám? 

- Addig várok, amíg kell - csókolta ajkaimat folyamatosan. - Ha kell, örökre - motyogta, míg újra el nem mélyítette csókunkat. 

Tudom, hogy mi a helyes, és mit kell tennem. Nem élhetek egy olyan ember mellett, akivel nem vagyok százszázalékosan boldog. Lépnem kell azért, hogy egy új lappal kezdjem a jövőm, és ehhez a jövőhöz Luke tartozik hozzá, senki más...